Amerikát a demokratikus berendezkedés első számú mintájaként és a multikulturalizmus fellegváraként tartjuk számon. A szuperlatívuszokban való diskurzusok mellett elkerülhetetlen, hogy a az ország történelmének „fekete foltjairól” is szó essen időnként. Ebben az esetben a korai kapitalizmus szívóhatása által teremtett rabszolgaság intézményére gondolok, ami többek között az új kontinens erőforrásainak kiaknázása céljából valósult meg. Megpörgetve a történelem időkerekét jól tudjuk, hogy a rabszolgaság intézménye 1865. december 6-án az Egyesült Államok alkotmányának 13. kiegészítése értelmében szűnt meg. Továbbá azt is jól tudjuk, hogy még hosszas küzdelmek árán sikerült az amerikai feketéknek elmozdulni az társadalom margójáról.
A néger kultúrában a szimbolikus jelentőségű Őshaza öröksége és szellemi terméke, valamint az Újhaza hatásai egyszerre voltak és vannak jelen. Ennek megfelelően az afrikai-amerikai zenében, képzőművészetekben ez a két alapvetően kulturális szempontból különböző hatás munkálkodik. Így néger kultúrára jellemző a drámaiság, ami társadalmi történetükből fakad, alkalmazkodás a világ egyik legmélyebben strukturált civilizációjához, továbbá egy erős, sehol máshol nem tapasztalható kölcsönhatás a fehér kultúrára.
A néger afro-amerikai kultúrát – most elsősorban az irodalomra fókuszálva – két szakaszra lehet bontani. Az elsőt a négerek letelepedésétől a felszabadulás első tizenöt évéig szokás datálni, míg a második szakasz 1890-től kezdett eszkalálódni. Az irodalomban 1917-től jelenik meg az ún. „új néger”, ami kezdetben szórványos elterjedésű. Ezen belül is két alapvető csapásvonal különíthető el. Igen sokan az amerikai realizmusból kiindulva próbálkoztak a néger életre jellemző attribútumokat előtérbe helyezni. A második, ámbár nem elhanyagolható mezsgye, egy afrikai kultúra gyökereit hangsúlyozó értelmezés, kikutatva és kikristályosítva a néger temperamentum sarokkövét. Az ehhez hasonló kisebbségi – a többségi társadalom nézőpontjából szubkultúra – kultúra érvényesülése nagyrészt függ az adott kulturális mező konkurens szereplőinek elutasító vagy befogadó attitűdjétől. A kezdetleges öntudatlan hatást követően, nagy érdeklődéssel követték a néger irodalom terjedését, ami a rabszolga felszabadításkor mégis sajátos gyűlöletté alakult át. A közöny, az elszigeteltség, ami a fekete szellemi mozgalmakat kárhoztatta csak 1895-ben kezdett enyhülni és átalakulni egy objektív érdeklődéssé, majd 1918-tól a már említett realizmusnak köszönhetően a néger kultúra komolyabb vizsgálódások tárgyává lesz. Ezen vizsgálódások eredménye a nagyon intenzív kölcsönhatás fehér és fekete irodalom között, aminek legnagyobb nevei O ’ Neill, Peterkin, Gerswhin.
Egyértelmű, hogy a feketék kollektív lélektanát a művészetek terén – ahogyan sok más tekintetben is – a rabszolgaság és az ellene való küzdelem határozza meg. Két legkoraibb és legnagyobb jelentőségű költői Phyllis és Jupiter Hammond, akik ugyancsak ezen két hatás alatt kezdtek alkotni. Műveik a rabszolgaság és kereszténység ambivalens, összeférhetetlen kapcsolatán lamentálnak. A próza sem marad el a líra mögött ebben az időszakban, de ennek a hősies kornak kétségkívül a legnagyobb hatású alkotása Beecher-Stowe Tamás bátyja kunyhója c. kisregénye.
Az ezt követő felvirágzás nagyobb differenciálódást eredményez, aminek jegyében megjelenik az intellektuelek irodalma, ami már négerek alsóbb osztályaival nem foglalkozik, s mindemellett felbukkan az „üres szentimentálizmus”, furcsamód ideiglenesen letérítve a fekete irodalmat megkezdett útjáról. Később az urbanizmus hatása jelenik meg a fekete irodalomban, olyan új elemeket megjelenítve az alkotás végtermékeként, mint a városi élettel járó mindennapi szociális problémák. Az élettér minőségi változása – amikor a feketék tömegesen hagyták el falvaikat és költöztek a városokba – termékenyebb szellemi munkára sarkallta afro-amerikai szellemi környezetet. Ennek a termékeny attitűd eredménye olyan fekete írók megjelenése, akik már méltán sorolhatók az amerikai irodalom nagyjai közé: Mac Kay, Jean Toomer, Countee Cullen vagy Langston Hughes.
Langston Hughes Én is Amerikát éneklem című verse:
„Én vagyok a sötétebb testvér. Holnap,
Ha társaság jön, ha társaság jön,
engem a konyhába küldenek. az asztalnál ülök már,
De én nevetek, senki sem mer majd
eszem, így szólni hozzám:
és izmosodom. Egyél a konyhán.
Látják majd, milyen szép vagyok
és szégyenkezni fognak.
Amerika vagyok én is.”
Ahogy az ’40-es ’50-es években felerősödött a feketék integrációját követelő hangok, majd hosszú évtizedes küzdelem következett a feketék egyenjogúságáért, úgy az irodalmi mező is kivette részét a küzdelemből, megteremtve egyfajta erkölcsi felszólító módot ebben a harcban. Lassan, de biztosan az afro-amerikaiak elérték állampolgári jogaik törvényi kodifikációját, az irodalmi alkotások szórványos jellege átalakult egy folyamatos metódussá. A mélyen a társadalom törésvonalinál húzódó hézagokat, amit a rabszolgaság intézménye és a feketék sokáig tartó kirekesztettsége okozott lassan, hosszú évtizedek alatt sikerült csak betömni – a mai napig sem teljes mértékben. A két leggyakoribb diskurzus az irodalom terén, a rabszolgaságot és elnyomást nem feledő retorika. Időről-időre feleleveníti az elnyomás gyötrelmeit, a modern kor áldozatait, akik egy olyan országért mentek harcba és estek el, ami „nem érdemelte ki”. Ez egyfajta a radikális fogalmát súroló, de a feketék szempontjából egészséges öntudat. A másik élénken élő artikuláció, egy enyhébb, történelmi traumákat hanyagoló hangnem, amely bölcsen választott hangnemével nagyobb popularitásnak örvend. Mindemellett napjainkban is él a már ’20-as években kialakult szociális problémákat előtérbe helyező megközelítés, olyan káros társadalmi tüneteket górcső alá véve, mint az amerikai társadalom önszegregációja, a gyakori rendőri brutalitások, a feketék mély szegénysége, kétes helyzetük, valamint a sok fekete mozgalom által hangsúlyozott száz százalékos integráció hiánya.
