A kapolcsi Művészetek Völgyének egyik legjellemzőbb vonása, hogy feldolgozhatatlanul sok lehetőségünk van a lelki-szellemi töltekezésre; ennek megfelelően idén gondosan és teljesíthetően válogattam össze az átélendő kulturális programokat: színházra nem sajnáltam sem időt, sem energiát.
Két, egymástól gyökeresen eltérő előadás vendége voltam Taliándörögdön: Bán János Színészautomatája váratlan húrokat rezgetett meg, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói pedig érdekes, dinamikus, ugyanakkor néhol kényelmetlen utazásra invitáltak egy gengsztertörténet keretein belül. Mindkét előadás jellemző példa arra, hogy a Művészetek Völgyében formabontó élményekkel lehetünk gazdagabbak.
Hány kétszázast nyel egy színészautomata?
Kapolcs tömegétől és forróságától a kissé szelesebb és a bennfentesek által jobban kedvelt Taliándörögdre menekültünk át; hagyományosan ez a falu ad otthont a filmes és színházi programok túlnyomó többségének.
Dörögdön a Fidelio Udvart terveztük meglátogatni, ugyanis a programfüzetből előzetesen már felkeltette figyelmünket az itt látható Színészautomata című produkció, illetve szállástársaink is dicsérték az időszakosan üzemelő „berendezést”. A szűk és forró udvaron egy pár négyzetméteres üvegkalitka fogadott bennünket, első pillantásra látszott, hogy ez lesz a rendhagyó előadásnak otthont adó díszlettér. Az üvegszerkezet hátsó traktusát egy függöny választotta el, később ez lett a hús-vér „automata” tartózkodási helye, amikor éppen felkészült vagy utasításra várt.
A színházgép organikus eleme bő negyedóra várakozás után meg is érkezett, a fehérre meszelt arcú Bán János színművész üzembe helyezte a masinát. A gép működési elve a következő: a bátor néző az automatához lép, bedob kétszáz forintot, majd megnyomja a kalitka elején elhelyezett gombok valamelyikét és bemondja, hogy mit lát rajta. Az ábrák értelmezése függ az egyéntől is, így egészen érdekes definíciók is születtek. Az egyik legköltőibbet a törökülésben ülő emberalak hívta elő: „A megvilágosodást örökkön kereső, de azt soha el nem érő ember.”
Rövid idő elteltével az „automata” színre lépett és előadott egy rövid, hangtalan, olykor absztrakt jelenetsort. A fenti bemondásra egy felfeszített, de fejét mégis párnára hajtó ember, lehetséges Krisztus bukkant fel: mindannyian éreztük, hogy ez a jelenet majdhogynem egy koan, egy meditáció, ami majd hosszú perceken át visszhangzik bennünk. Az Automata-Krisztus végül felébredt álmából, de ásítani nem tudott: kezeit gúzsba kötötték a szögek. Bán János pedig nyugodtan, mély energiával, újra és újra feltűnt a forró és szűk térben, valahányszor gombnyomás érkezett.
A színre érkezés pedig nemcsak a függöny mögül történhet, előfordult, hogy a deszkákba épített csapóajtón bukkant fel a művész, akinek általában pár kellék is a rendelkezésére állt. A rövid intermezzo után az automata mindig „emberesedik” és a néző kezet foghat vele a gratulálólyukon keresztül. Nagyon tanulságos, hogy a rövid performance-ok változatosságuk miatt rögtönzésnek tűnhetnek, de Bán Jánostól az előadás után megtudtam, hogy egyetlen esetben sem azok:
„Semmi köze sincsen az improvizációhoz, három hónapig próbáltam. Ezek egytől három perces etűdök, mondhatni, hogy bohóctréfa alapúak, de az különbözteti meg őket a bohóctréfáktól, hogy minden etűd kinek-kinek a szellemi színvonalának megfelelő asszociációs mezőt nyit meg. Minél gazdagabban gondolkozik valaki, annál nagyobb az asszociációs paletta. Minden ikonhoz megvan a megfelelő etűdsor, létezik A, B, és C változat, ha esetleg kétszer vagy háromszor kérik ugyanazt. Ha negyedszerre kérik, akkor következik a „szünet”.
A rendező Árkosi Árpád, régi barátom, az úgynevezett Színészautomatát pedig Ondraschek Péter építette. Az első színészautomatát egy televíziós felkérésre csináltuk 1990-ben. Később meghívtak minket Avignonba, de mire elmentünk volna, ellopták az automatát.”
A Színészautomata a mindenkiben elültetett tudáshalmazból előhívható asszociációs játékával igazi kuriózum, sajnos pontosan ez az a tulajdonsága, ami miatt mesélni is kihívás róla, hiszen a látottakat olykor merőben eltérően lehet értelmezni. Ráadásul a koncepció önmagában biztosítja a mozaikszerűséget, a nézői döntések pedig garantálják az események megjósolhatatlan irányát. Bán János fáradhatatlanul vissza-visszatért, hogy pontosan és ütősen előadjon egy-egy etűdöt; az előadás után azonban fáradtan, de talán elégedetten roskadt bele egy műanyagszékbe, hogy végre kikapcsolt állapotba helyezze az automatát és annak mind a negyvennyolc etűdjét.
Arturo Ui majdnem megállított
Az utolsó, vasárnapi napra is jutott színház. Fiatal színészhallgatók előadását tekintettük meg a Globe Színház faépítményében. Az előadás kezdete előtt azzal viccelődtünk, hogy szerencsések a színészhallgatóak, amiért a londoni Globe reprodukciójának deszkáin, de az akkori közönség erkölcseit és normáit nélkülözve kell játszaniuk: senkihez sem fognak hozzávágni egy söröspoharat, illetve hangos bekiabálásokra sem kell számítaniuk.
Az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése című Brecht-darab azonban próbára tett bennünket: az első negyedórában nehezen találták meg hangjukat a Nagy Márk hallgató által rendezett szereplők, ráadásul az építmény karzatán ülve izzadtságunk szinte az alattunk ülőkre csöpögött. A történet fogaskerekei csak kattogtak, a színészek és karaktereik között akadozott a kommunikáció, nem születtek valódi párbeszédek. Szégyellni valóan az indulás gondolata is felvetődött bennem, aztán történt valami: lassan körvonalazódott az előadás, elkezdett érdekelni, belekerültem a darabba, „egy kis nyomatékkal” megvett a Karfiol-tröszt.
Az 1941-ben írt darabnak pontosan a zöldségkereskedelem piti ügye adja a groteszk keretet: Arturo Ui egy olyan fiatal keresztapa, aki Chicago, majd az Államok karfiolbizniszére tör, itt gyalulja le ellenfeleit, mint a sütőtököt. A zöldségárusokat sakkban tartó maffiahorda Brecht idejében természetesen Hitlert és a náci pártot szimbolizálta, a Nagy-féle előadás azonban egyetemesebb szintre emeli az emberarcúnak tűnő, de százakat, ezreket terrorba taszító fenevadak felemelkedését átvilágító történetet. Egyetemessége miatt aktualizálni sem próbált, de az asszociációs mező itt is nyitott: rossz az, aki rosszra gondol.
A minimalista díszlet, az egyszerre több szereplő maszkját magukra öltő színészek origójában természetesen Arturo Ui áll, akit az előadás során egyre karizmatikusabb Mészáros Martin formál meg. Arturo Uinak más kiváltság is jutott a címszerepen kívül: egyedül ő nem hord kalapot. Az elsőre jelentéktelennek tűnő információ hamar jelentőséget kap. A kalap a darab belső valóságában kimondatlanul is a lelket-életet szimbolizálja. Arturónak nincsen lelke/kalapja, így megölni sem lehet, tehát felemelkedése nem megállítható, hiába sugallja ellenkezőjét a cím.
Ez az apró, de kifejező ötlet olyan erény, ami „hozzáadott értéket” tartalmaz, és jól jellemzi az előadás kiforratlan kreativitását. Ahogyan haladt előre a játékidő, úgy a kezdeti sutaság szórakoztató és hátborzongató mesévé transzformálódott, a szereplők villámgyors játéka pedig hadarásból dinamizmussá alakult át; ezzel párhuzamosabban pedig kidomborodott Arturo legveszedelmesebb tulajdonsága, a cinizmus. Nehéz olyan ellenfél ellen harcolni, aki el és letagadja saját valóját és valami másnak tetszeleg; ráadásul Arturo olyan meggyőző erővel bír, hogy első pillantásra úgy tűnhet, önnönmagát is becsapja. A maszk csak egy-egy pillanatra feslik fel, ami éppen arra elegendő, hogy egy sötét és feneketlen kútba pillantva el tudjuk képzelni, hogy milyen egy Arturo-féle ember belső élete.
A cím és a látottak kontrasztját ez a cinizmus jórészt megmagyarázhatja, de Brecht szerzői szándéka a közösség kollektív gyávaságát és az egyes emberek önfeláldozását is felelőssé teszi. Jellemző, hogy Arturo emberei kezüket törik, hogy előbbre kapaszkodjanak kegyeiben, de a kepesztés hiába való, hiszen egyedül ő nélkülözhetetlen.
Az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése Nagy Márk rendezésében gondolatébresztő, a kezdeti nehézségek pedig könnyen leírhatók az adott pillanat számlájára. A rendezés kreatív elemeinek forrásáról nincsen tudomásom, de ha jó részük saját kútfőből származik, akkor kevés aggódni valónk van a magyar színjátszás utánpótlásával kapcsolatban. A rövid, dinamikus, néhol karcos előadás tökéletes zárása volt a Művészetek Völgye színházi szekciójának.
Forrás: art7.hu
