Az Örkény István Színház Hamlet előadásán jártunk, a rendező Bagossy László, a művet magyarra fordította Nádasdy Ádám. Fortinbras, a norvég király az utolsó utáni percben érkezik. Mindenki halott. Tolmácsa lefordítja számára Horatio elbeszélését. A befogadó kissé úgy érezheti magát, mint a norvég királyfi, aki a színészektől tudja meg Hamlet történetét.
A történet és a nézők között ugyanis láthatatlan fal van, amely mögül, mintha az alkotók “hoznák át” a szót. A cselekmény világa nem kerül valódi rekonstruálásra. Ezt már akkor sejthetjük, amikor legelőször megpillantjuk a színpadot. A nézőtérre kísértetiesen hasonlító stadionülések jelentik ugyanis a díszletet, itt játszódik minden. Ám az önreflexió a szurkoló tömegben és az első színész Hamlettel közös monológjában is fellelhető, folyamatosan bontva Hamlet közegének illúzióját. A csúcspont az utolsó jelenet, ahol inkább elbeszélés történik, mintsem játék. A történet nincsen alávetve a látványnak, ugyanakkor a darab bizonyos részleteiben az domborodik ki, hogy ez fordítva nem igaz, például, a már említett zsúfolt székközeg alapvetően közel sem ideális díszlete a sok helyen játszódó, bizonyos jeleneteiben határozottan sok teret igénylő tragédiának. A hangeffekteket a stadion nézői kreálják, ezzel szintén nem a realitásnak adózik a rendező.
Bagossy posztdramatikus elemekkel teletűzdelt Hamletje egészében nem nyújt sokat az illúziókeltéshez, hogy a néző higgyen, ahhoz a színészek játéka döntő szereppel bír. A Polgár Csaba által alakított főhős annyira nyílik meg nekünk lelki mélységeiben, amennyire szükséges. Átérezzük vívódásait, de pontos gondolatait, indítékait nem osztja meg velünk, nem löki ki elénk lelkének minden titkát, mint egy mutatványos. Hirtelen bolondul meg úgy, hogy a végére mi is megérezzük egy őrült anyjának fájdalmát.
Ophélia hasonló finomsággal és egyensúllyal körvonalazódik. Megőrülésének egyik alapját, a darab elején szándékosan túlhangsúlyozott szűziessége jelenti, ami az egyértelmű szexuális utalásokból kikövetkeztethető kielégítetlenségével is együtt jár. Szüzessége felvigyázójának halálával, szerelmének megőrülésével és tulajdonképpen eddigi ismert világának kifordulásával teljesen értelmetlenné válik. A gyász, a szerelmi csalódás és a szexuális frusztráció különösen hiteles keverékét nyújtja Kókai Tünde Ophéliája.
Csuja Imre Poloniusa nagyon szerethető, kicsit fáj tőle elbúcsúzni, még akkor is, ha számomra nem volt feltétlenül koncepcióba illő az alakítás. Rosencrantzék szintén a poénvonalat képviselik, de mindenképp gyengébben, mint a főtanácsos. Egyébként humor szempontjából, saját megítélésem szerint volt néhány túlzó pillanat, de összességében nem történt ízléstelen “vicceskedés”. Ugyanakkor az emberszagú, a lírai és a végletekig túldramatizált jelenetek váltakozása különös hatással bírt, felkavaró volt, néhol értelmetlennek tűnt. Talán hasonló érzés kavaroghatott a norvég hercegben is, mikor tolmácsa közvetítette neki Horatio szavait.
