A férfi lelkének mélyén – A kékszakállú herceg vára

Hézer Luca 2018. máj. 21. 0 1

Idén májusban lesz száz éve, hogy a közönség először hallhatta Bartók Béla legendás operáját. A kerek évforduló tiszteletére számos zenekar Bartókot és A kékszakállú herceg várát helyezi zenei palettájának középpontjába. Így tett a Concerto Budapest is, akik Rost Andreát és Sebestyén Miklóst kísérték a Zeneakadémián.

Bartók stílusa és zenei atmoszférája igazi különlegesség, amit saját korában még nemigen tudott vagy akart megérteni a közönség. Ezt a fajta mélységet és őszinteséget nem lehet olyan könnyen befogadni és értelmezni. De ha valaki mégis megérti, egy egészen új betekintést kap a klasszikus zene értékeibe. Nem meglepő tehát, hogy Bartók legsikeresebb operája sem egy Varázsfuvola; kevesebb szereplő és csilingelő dallam, viszont annál több gondolat van az ajtók mögé rejtve. A könnyebb megértésről a Concerto Budapest egy hatásos átvezetéssel gondoskodott, így elsőként Bach III. Brandenburgi versenyét (BWV 1048.) hallhattuk.

 

A concerto igazi friss, légies barokk darab, ami tempójának köszönhetően még több lendülethez és életvidámsághoz jut. A Concerto Budapest előadásában a mű mégsem ezt a hagyományos hangulatot tükrözte vissza, hanem sokkal modernebb és letisztultabb formában hallhattuk. A stabil szólók – különösen a második tételként szolgáló tökéletes zeneiséggel és tisztasággal előadott hegedűszóló – elnyomta a csembalót és az eredeti koncepciót. A zenekar stílusához és az este fő produkciójához viszont ez a mentalitás illett, így könnyebben tudtunk átvándorolni a következő műhöz, ahol már Bartók volt a főszereplő.

A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára íródott, utóbbit a kiváló zongorista, Balog József szólaltatta meg a színpadon. Ez a darab az átvezetés ellenére is éles ellentéte mindennek, ami barokk. A díszítés és a természetes dallamok eltűntek, a diszharmónia teremt egységet. A zenekartól megszokott pontos tempó, ritmus és egységes stílus tökéletesen megjelenítette előttünk Bartók világát. A Concerto Budapestnek kifejezetten jól áll ez a fajta játék, hiszen gondolati szintre csak akkor léphet az előadás, ha az technikailag hibátlan. A hegedűsök virtuóz, mégsem hivalkodó játéka, a jól koncentrált hangulatváltások és belépések igazi élménnyé tették az ízig-vérig huszadik századi darabot.

 

A zenekar rátermettségéről meggyőződve, a szükséges atmoszférát megteremtve elérkeztünk az est fénypontjához: A kékszakállú herceg várához. Az opera szélsőséges, bonyolult dallamvilágával és tartalmi mondandójával kifejezetten nehéz műnek számít. A zenészek számára az atmoszférateremtés és ritmusbeli mértéktartás jelent kihívást, míg a két énekesnek – ezúttal szoprán és basszbariton – egyszerű dallammal kell a történet teljes mélységét átadnia.

A kékszakállú herceg vára az asszonygyilkos és hódító nagyúr történetét dolgozza fel Balázs Béla szövege alapján, ami így az eredeti véres történetnek szimbolikus tartalmat ad. Judit – Rost Andrea – elhagyja családját, kedvesét, és a hírhedt Kékszakállú várába megy. A magányos, sötét várába zárkózó herceg – Sebestyén Miklós – óva inti a nőt a rá váró veszélyektől. Judit kíváncsisága azonban hajthatatlan, félelme és kétségei ellenére tudni akarja, mit rejt a vár, ami valójában a férfi lelkeként értelmezhető az egyfelvonásos operában. A sorra nyíló ajtók egy-egy szobába, személyiségdarabba adnak betekintést, a zene dinamikája, feszültsége pedig ennek megfelelően változik.

Ha végigtekintünk a történet menetén, azt tapasztaljuk, hogy egy teljes lélekrajzot kapunk zenei hangulatok révén. A fő dallamot minden ajtónál az ütőhangszerek vagy a fúvósok adják, míg a vonósok a nyomasztó atmoszféráról gondoskodnak.

Judit szeress, sose kérdezz.

Ezt a mondatot ismételgeti a Kékszakállú herceg, amikor nem akarja lelkének egy újabb rejtett zugát feltárni. Judit pedig éppen szerelme kimutatásával igyekszik rávenni a férfit, hogy nyissa meg előtte a gondolatait. Ez a jelenetegyüttes rámutat egy lényeges momentumra: a nő szerelme nem jelenti azt, hogy ismeri is a párját, csupán a bizalom előfeltétele.

A bonyolult és sokszor ijesztő férfi lélek felszínén még könnyen túllép Judit, ám ekkor elérkezünk a negyedik ajtóhoz, a virágoskerthez. Az opera itt a látvány szépségét a kellemes – ám még mindig vészjósló – dallamokkal jeleníti meg előttünk. A visszatérő vér motívum leginkább a rézfúvósok és a hegedű által keltett feszültségként ad negatív színezetet minden apróbb örömforrásnak. Így a szerelmi vallomás sem ad megnyugvást, különösen akkor, ha arra gondolunk, ez még nem a legutolsó ajtó. A lélek belseje még nagyon messze van.

Szintén elgondolkodtató, hogy a szépségnél a fájdalom és a múlt sokkal fontosabb helyet foglal el a férfi lelkében. Az utolsó előtti ajtó már majdnem a legintimebb szférát tárja fel, ezt a lüktető, visszatérő dallam is érezteti. Kékszakáll fokozatosan kitárulkozik a nő előtt, akit végül szerelme bizonyítékául beereszt az utolsó, hetedik ajtón is. A herceg bizalma és szerelme egyre nagyobb, párhuzamosan viszont Judit érzelmei egyre csökkennek, ahogy megismeri választottját, míg végül a félelem és a csalódottság győz.

 

A herceg, szembesülve újabb szerelmi kudarcával, nem tehet mást, mint eltemeti Juditot – immár negyedik feleségét – a többi mellé a hetedik ajtó mögött. Az opera kezdeti motívuma csendül fel negatív színezetben, keretbe foglalva ezzel a történetet, amit Kékszakáll már első dialógusában megjósolt: a vár Judit vesztét hozza. Talán, ha megállt volna a virágoskertben, és nem akart volna a hetedig ajtóig eljutni, ha megbékél a tudattal, hogy a férfi élete végéig titkolni fogja előle személyisége egy részét, boldogan élhetett volna. Az opera tehát egyszerre utal az emberi lélek bonyolultságára, félelmetességére és arra, hogy senkit nem szerethetünk, ha mindent tudunk róla. A férfi-női kapcsolatokról kétség kívül igen negatív képet kapunk, Bartók melankolikus aláfestése pedig csak tovább fokozza ezt.

Sebestyén Miklós előadásmódja tökéletesen illeszkedett mind Kékszakáll, mind pedig az egész mű atmoszférájához. Egyszerűen közvetített mély érzelmeket, a hangszíne pedig a karakter minden fontos jegyét visszaadta. Rost Andrea fellépése kissé háttérbe szorult a basszbariton mellett annak ellenére, hogy a női szerep több monológot biztosított neki. Bár hangját képes volt Judit mentalitásához igazítani, mégis többször kiesett a szerepéből, nem tudott a zenészek által megteremtett hangzásvilághoz teljesen igazodni, társa pedig némileg elhalványította alakját. Hangszínéből és előadói tehetségéből ezúttal nem tudott mindent megmutatni a színpadon.

A koncert végére elérkeztünk ahhoz a mentális káoszhoz, amelyben a már említett Bartók-világ értelmet nyer. A negatív gondolatok helyett azonban mégis a szellemi kiteljesedés és önkifejezés megható pillanata marad bennünk emlékül. Keresve sem találhatnánk még egy olyan operát, ami ennyi kérdést, igazságot fejteget és magyaráz meg két szereplővel és egyetlen felfogással. Így vált a diszharmonikus dallamvilágból iránymutatás, az oboa és a fuvola vészjósló szólamából pedig fülbemászó dallam.

 

Kiemelt kép: www.nlcafe.hu

 

Tags: A kékszakállú herceg vára, Bach, Bartók, Concerto Budapest, Keller András, Klasszikus zene, Nagyterem, opera, Rost Andrea, Sebestyén Miklós, Zeneakadémia Categories: DOB+BASSZUS
Related Posts