„A táncos kelti életre a zenét és nem fordítva” – Három nővér a Budapest Táncszínház előadásában

Szabó Eszter 2018. Már. 19. 0 0

A Budapest Táncszínház március 22-én mutatja be a Csehov-mű táncszínházi átdolgozását a Várkert Bazárban. A darab koreográfusa Sághy Alexandra, aki ettől az évadtól a művészeti vezető szerepkörét is betölti, zeneszerzője pedig Kovács Benjamin. A premierhez közeledve, egy hosszas próba után beszélgettünk velük.

Mi volt az első lépés, amikor kiderült, hogy a Három nővért fogod koreografálni?

Sághy Alexandra: Először is, tisztáztam magamban, hogy nem szeretnék cselekményközpontú táncszínházi előadást létrehozni. Végiggondoltam, hogy mit jelent számomra ez a mű, elkezdtem kulcsszavakkal gondolkozni, amelyek betódultak az agyamba a darab kapcsán. Elemzéseket is olvastam róla, de mindeközben megpróbáltam az alapmű fölé emelkedni. Az én olvasatomban az elvágyódás van a középpontban – amelyről mindenki sokat gondolkozik – és persze a jövő, amely a valóságtól elrugaszkodott idillt jelenti.

Hogy néz ki egy karakter megformálása a tánc világában?

S. A.: A mozdulatok belőlem indulnak ki, a testemnek vannak adottságai, ahogyan korlátai is, ezeket megpróbálom a táncosokra formálni, a szerepnek megfelelően. Próbálom a személyre, tehát a táncosokra alakítani az adott karaktert.

Mi születik előbb, a koreográfia, vagy a zene?

Kovács Benjámin: Ez mindenhol másképp van, nálunk Szandra hangulatokat mondott, amelyekből elindulhattam, és a koreográfiára épült fel a zene. Érdekes, mert eddig mindig fordítva dolgoztam. Iszonyúan inspirálók voltak a táncosok, az ő mozgásviláguk másodpercről másodpercre változik, és minden mozdulatuk megteremt egy adott atmoszférát. Fontos az is, hogy nem baj, ha nincs közös nyelv, hiszen nekem van egy nyelvi gondolkodásom a zenén belül, ahogy Szandra nyilván a tánc nyelvén gondolkodik. De mégis, a már említett kulcsszavakkal találunk egy közös pontot.

S. A.: Abszolút megtaláltuk a közös pontot. Voltak vicces pillanatok, amikor rászóltam Benire, hogy: „nem jó ide a zongora”, erre elmagyarázta nekem, hogy az egy japán konga. De természetesen tudtuk, hogy ki mire gondol.

K.B.: Igen, úgy érzem félszavakból is megértjük egymást, és ez nagyon meggyorsítja a munkát. Tíz éve dolgozom színházi közegben, a sok rendező mellett meg kellett tanulnom az „odavágott” mondatokat megérteni.

Milyen jellegű darab megkoreografálása jelent nagyobb kihívást?

S. A.: Fiatal vagyok, ez a második önálló estem. A klasszikusnál nincsen akkora szabadság, viszont annál több a kapaszkodó, például a mű dramaturgiája. Jelen esetben nagy az elvárás is, hogy ne egy hatszázadik Csehov előadást lássanak a nézők, tehát legyen új formája, de azért mégiscsak arról szóljon.

K. B.: Szerintem sokat segített a munkánkban az, hogy sok lehetőséget kínáltam fel Szandrának, például amikor megkért, hogy találjak ki zongoratémát, akkor én megírtam négyet, amelyek közül kiválaszthatta a legtalálóbbat. A többi hármat sem éreztem kidobott munkának, hiszen hozzásegített a legjobbhoz. Szandrával tehát remekül dolgoztunk együtt, hihetetlen érzés, amikor a koreográfust valóban érdekli az, hogyan halad a zene napról napra.

A munkafolyamat során mennyire figyeltek arra, hogy ezt majd emberek fogyasztják? Arra gondolok, hogy elég-e a saját ízlés, amely majd jó esetben fedi a néző igényeit.

S. A.: Nehéz kérdés, nem szeretnék hatásvadász elemekkel dolgozni, fiatal vagyok, hiszek abban, amit csinálok, hiszek a nonverbális eszközök kifejezőerejében. Vannak olyan képek, amelyeket nem biztos, hogy megért az ember, viszont megérzi őket. Ezért is csodálatos a tánc, ahol nincsen szájba rágva a mondanivaló.

 

Czauner Gábor fotója

Lehet tudni, hogy hány hangszerre lett megírva a mű?

K. B.: Abban kell gondolkodni, hogy ez egy táncszínházi előadás, amely nem lehet hangszerek által befolyásolt színház. Az atmoszféra világa találkozik az akusztikus ritmusvilággal, az pedig találkozik az elektromos ritmusvilággal, az meg az akusztikus zongorával, és ebben még találkozik a gitár és a balalajka. Nincsen sok hangszer benne, viszont a felsoroltak együttese képes a harmónia megteremtésére. A táncos kelti életre a zenét és nem fordítva. A táncos mozdulatai adnak értelmet a zenének.

S. A.: Én mindenképpen akartam bele zongorát, egyrészt mert közel áll hozzám, másrészt mert a műben is megjelenik, így ezt a szimbólumot meg akartam tartani. Külön kérésem volt a cselló is, és az, hogy ezek mellett elektronikus atmoszférát teremtsenek meg a hangszerek, illetve az orosz világot.

Egy táncos előadás próbafolyamatát hogyan lehet rögzíteni lépésről lépésre?

S. A.: Amikor már összeállnak a jelenetek, akkor levideózom. Több hónapos munka, amíg lépésről lépésre összeáll. Nagyon meg kellett tanulnom azt, hogy ha van egy elképzelésem az elején, attól még nem lesz készen másnap. Egyszer fent, egyszer lent. Tudatosítani kellett magamban, hogy ez egy folyamat, ahol a végeredmény a fontos.

K. B.: Volt olyan is a próbafolyamat alatt, hogy Szandra átjött hozzám, és déltől éjfélig dolgoztunk, mert éreztük, hogy már nem lehet ennyi ötletet távkapcsolatban közölni.

Nem befolyásolta a munkátokat korábban látott Három nővér előadás?

S. A.: Nem. Teljesen új lapról indult a gondolatsor, ráadásul ez táncszínház, nem próza, így nem volt semmilyen befolyásoló tényező a korábbi előadásokból.

K.B.: Én a táncosokat láttam magam előtt, illetve Szandi adaptációját. Annak ellenére, hogy sokat foglalkoztam már a Három nővérrel, eszembe sem jutott Csebutikin, és senki sem. Csak a fény és a sötétség, amit láttam.

Már korábban volt egy munkabemutató. Azóta sokat változott?

S. A.: Rengeteget. A tavalyi bemutató egy ösztöndíj elnyerésével születhetett meg, az húszperces előadás volt. Most körülbelül ötvenperces, és új díszlet is van, Klimó Péternek köszönhetően. A díszlet újabb inspirációt adott. Hihetetlen összhangban tudtunk dolgozni az alkotókkal, mindenki hagyta a másikat érvényesülni. Illetve igyekeztem elérni, hogy ne egy cselekményt mutassunk be, hanem egy érzelmekkel teli folyamatot, amely az elvágyódásból indul ki.

K. B.: Szerintem színesebb lett az előadás, mint ami Csehovra jellemző. Nem csak új gondolatok, hanem egy új formanyelv is megszületik.

Borítókép forrása: http://www.budapestdancetheatre.hu

Tags: A három nővér, Budapesti Táncszínház, Csehov, Klimó Péter, Kovács Benjamin, portré, Sághy Alexandra, Színház, tánc Categories: PORTRÉ
Related Posts