A színház nem mondhat le arról, hogy reagáljon a társadalomra – Jordán Tamás interjú

Kocsis Marcell 2018. Már. 12. 0 1

A szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatói irodája a direktor főhadiszállásán túl díszlettér is, A Grönholm-módszer című előadás díszletdarabkái tűnnek fel úton-útfélen. Ebben a kettős funkciójú térben ültünk le beszélgetni Jordán Tamással jelenről és jövőről, olykor a múlthoz is visszanyúlva. Az interjú eredetileg az ART7 művészeti portálon jelent meg.

Ön a színházra nemcsak teátrumként, hanem közösségi térként, agoraként is tekint. A tízéves Weöres Sándor Színház betölti ezt a funkciót Szombathelyen?

Sok minden megvalósult ebből, de nem annyi, mint amit kezdetben kitűztem célul. Ugyanakkor nagyon sok eseménynek ad otthont a színház az előadásokon kívül is: kiállításoknak, könyvbemutatóknak, Miért szép?-esteknek, a Császárok napja vacsoráinak, illetve a Thea-tér programjainak.

Mi az, amit nem sikerült megvalósítani?

Az, ami talán nem is valósulhat meg, talán csak én hittem benne. Az én elképzelésem alapja a hatvanas évek Egyetemi Színpada volt. Az a színházi tér klubhelyiség is volt egyben, akkor is bementek az emberek, ha nem volt aznap előadás. Nehéz elérni, hogy a színház kávéházában randevúzzanak vagy beszélgessenek az emberek. Már az álmok tartományába tartozik, de azt szerettem volna, hogy legyen a pár százas tömegben állandóan pár tucatnyi ember, akik napközben idejárnak barátkozni, akik ismerik egymást. Ülnek az asztaloknál, egyikük hátrafordul és megkérdezi: „Figyeljetek picit! Ki tud egy jó villanyszerelőt?” vagy „Ki tudna a gyerekekre vigyázni nálunk szerda este?”. Egy olyan klubot szerettem volna, ami az előadásokon túl is összeköti az embereket, akik tudnak egymásról, számítanak egymásra; a színház lenne az otthon, ami létrehozná ezeket a kapcsokat. A világunkból elsősorban az hiányzik, hogy az emberek között valódi kontaktus legyen: sokan befelé fordulva, zárkózottan élnek, van családjuk, vannak szokásaik, de nem igénylik a társaságot. Ezen talán nem lehet változtatni, mégis az lenne a jó, hogy ha pár száz ember összetartana.

Lehet, hogy ennek az az oka, hogy a színház eredendően zárt, bennfentes világ? A legtöbb teátrum nem nagyon fogadja be falai közé az utca emberét az előadások estjén túl.

Már csak azért sem lehet ez az ok, mert a miénk egy nyitott hely. A Krúdy Klubban menza működik, bárki bejöhet, semmi akadálya nem lenne, hogy napközben itt találkozzanak, akik szeretnének találkozni. De megértem, ha más színház hoz szabályokat; viszont tíz év alatt megszokhatták volna a nézők, hogy nálunk nincsenek ilyenek.

Ön budapestiként nőtt fel, ugyanakkor legendássá vált időszakot töltött Kaposváron, tíz éve pedig Szombathelyen él. Ezek a költözések szemléletváltással is jártak, vagy csak egyszerű földrajzi változások?

Kaposváron kiváló rendezők, később különösen nagynevűvé vált színészek dolgoztak. Megszoktuk, hogy amíg ott élünk, addig kaposváriak vagyunk. Amikor a szombathelyi társulatot szerződtettem, akkor azt kértem tőlük, hogy amíg Szombathelyen dolgoznak, addig legyenek szombathelyiek! Ezt teljesítik is, itt élnek, kávéházba járnak, vásárolnak, tankolnak, intézik a napi életüket. A kaposvári tizenegy év hozzászoktatott ahhoz, hogy nemcsak Budapest létezik. Változatlanul szeretem a várost, szívesen vagyok itt.

Amikor 2008-ban megszervezte a szombathelyi színházat, az induláskor hogyan csábított ide elismert, jeles rendezőket?

Szerénytelenségnek fog tűnni a válaszom: nagyon jóban vagyok a színésztársadalommal, azokkal a rendezőkkel is, akik a spiccen vannak és jegyzik őket. Szívesen jöttek, majd meggyőződhettek róla, hogy jó társulattal, jó körülmények között dolgozhatnak. Örömmel regisztrálom, hogy évről évre szinte változatlan a rendezőgárda.

Fotó: Lóránt András

Nem volt a rendezőkben félsz, hogy elég érett-e a város közönsége, hogy befogadja őket?

Ezzel nekik nem kellett törődniük, ez a színházigazgató dolga. Lépésről lépésre kellett haladni; volt ugyan a városban néhány száz színházrajongó, de a többségnek nem volt ilyen kulturális tapasztalata. Van abban tudatosság, hogy évadról évadra neveljük a közönséget. A kísérletünk, ami arról szólt, hogy mindig magasabbra emeljük a lécet, sikeresnek bizonyult, hiszen már jóval háromezer fölött van a bérleteseink száma. Ha a jegyvásárlókat is hozzászámolom, akkor hat-hétezer stabil nézőnk van.

Hogyan lehet nevelni a közönséget?

Ha tíz embert megkérdezek, hogy milyen színházat szeretne, akkor kilenc azt válaszolja, hogy legyen szórakoztató, legyen zenés: egész nap dolgozik, este fáradt, arra vágyik, hogy kikapcsolódjon, nevessen. Lassan megértik, hogy a kikapcsolódásnak nagyon különböző formái vannak, egy elgondolkodtató darab is kikapcsolhatja az embert, elkezdhet elmélkedni a világról. Pár éve egy Ibsen-darabot nehéz lett volna itt elképzelni, most meg telt házakkal tudjuk játszani.

Ahogyan tavaly tavasszal az Ivanovot, amit a helyi egyetemisták különösen szerettek.

Vagy a Ványa bácsit. De úgy tűnik, Czukor Balázs Home Bankja is tetszik a fiataloknak.

Az alapító társulat, ami nagyrészt máig változatlan, különféle utakon érkezett Szombathelyre: voltak, akik a Nemzetiből jöttek, voltak, akik az ön felhívására érkeztek, illetve sokan már itt éltek. Hogyan kovácsolta őket egységes társulattá? Miben áll a színházigazgató felelőssége?

Maga a munka formálja a kohéziót. Különösen sokat számít, hogy milyen rendezőkkel dolgoznak együtt. Én nem hívtam senkit sem, csak közhírré tétettem különböző fórumokon, hogy alakult egy színház és társulatot toborzok. Helyben Dömötör Tamásnak volt már egy csapata, valóban jöttek a Nemzetiből is páran, de a felhívásra is sokan jelentkeztek. Az, hogy egy társulat majdnem állandó, jó és rossz is egyben. A jó, hogy nyilvánvalóan homogén, a rossz pedig, ha van ilyen, hogy úgy tartják, hét-nyolc évet egészséges egy színésznek egy helyen töltenie, utána új impulzusokat kell keresnie. Én örülök az állandóságnak, de némi fluktuáció nálunk is van.

Nemrég olvashattuk, hogy Bányai Kelemen Barna az évad végén elhagyja a színházat, Budapestre távozik.

Támogatom a döntésében Bányai Kelemen Barnát, ő korosztályának a legjobb színésze, egyetértek vele, hogy szem előtt kell lennie. Szívesen volt Szombathelyen, jókat is játszott, jól is érezte magát, de neki az a dolga, hogy országosan ismert színész legyen.

Ön is játszik rendszeresen Pesten, mostanság például a Rózsavölgyi Szalonban. Ez a művészi önmegvalósításának része vagy ön is szeretne „szem előtt maradni”?

Inkább az utóbbi. Ha valaki nem játszik rendszeresen Pesten, akkor eltűnik szem elől és el is felejtik. Muszáj jelen lenni Pesten a színházi vérkeringésben.

Sokan hasonlítják Szombathelyet a régi Kaposvárhoz. Ennek ellenére is ennyire fővárosközpontú a magyar színházi élet?

Sajnos azt kell mondanom, hogy nagyon nehéz egy vidéki színésznek országos népszerűségre szert tennie, hacsak nem játszik valamilyen ismert sorozatban vagy filmben.

Kedvezőek a mértékadónak tekintett, Pestről érkező szakmabeliek, kritikusok visszajelzései? Olvas színikritikákat?

Megírják a benyomásaikat, de személyesen is kapok véleményeket. Hála istennek egyre többen vannak, akik az országos napi- vagy hetilapokba írnak rólunk. Az is örömteli, hogy általában tetszésüket fejezik ki. Ami minket érint, azokat a kritikákat elolvasom.

Szombathelyen nem szokatlanok az olyan darabok, amelyek hangsúlyosan reflektálnak a jelenre. Tavaly például a Mohácsi-féle Mágnás Miska járt ebben élen. Ezeknek a kitekintéseknek pozitív vagy negatív a visszhangjuk?

A szombathelyi közönség, akárcsak az ország lakossága, ezerfélét gondol: vannak, akik elkötelezettek egy irányba, másokat hidegen hagy a politika; mindenki úgy reagál ezekre a benyomásokra, ahogyan a meggyőződése és a hite diktálja. Arról, hogy a színház időnként reagál mindennapjaink történéseire, azt gondolom, hogy ez az egyik alapvető feladata. Lehet ennek örülni, lehet ezt emészteni, lehet összekacsintani, vagy úgy dönteni, hogy nem vásárolunk többet bérletet! Ezek mind benne vannak a pakliban, de a színház akkor sem mondhat le arról, hogy valamilyen módon reagáljon arra a társadalomra, amiben él.

Fotó: Lóránt András

Igaz a Weöres Sándor Színházra az a megállapítás, ami itt-ott olvasható, hogy ez a teátrum egy alkotói oázis, ahol megkötöttségek nélkül dolgozhatnak a rendezők?

Egyből rávágnám, hogy igen, ha nem gondolnám azt, hogy az „oázis” szónak van egy olyan érzete, hogy a legjobb dolgoknak a csimborasszója, minden más sivatag. Ha nem is oázis, de mindenképpen egy olyan hely, ami szellemileg és fizikailag felüdülést nyújt és pozitív energiákat képes adni.

Milyen a viszonya a jelenlegi POSZT-tal? Már tartanak az idei találkozó előkészületei.

Csalódást fog okozni a válaszom, a POSZT-ról szinte semmit sem tudok! Tíz évig csináltam, abbahagytam, fájdalommal vettem tudomásul, hogy másképpen működik, és sokszor nem a kedvem szerint; jelenleg nincs a POSZT-tal kontaktusom.

A Weöres Sándor Színházból érkező darabok mégis rendszeresen sikert aratnak Pécsett.

Hála istennek! Egy év kivételével az utóbbi három-négy évben mindig volt olyan darabunk, amelyik érdemesnek bizonyult arra, hogy a POSZT-ra kerüljön.

Van még megvalósulatlan darabálma, amit a ciklusa végéig mindenképpen szeretne látni a Weöres Sándor Színházban?  

A megvalósulás felé halad a régi álmom, hogy csináljunk a fiataloknak, a felső tagozatosoknak és középiskolásoknak egy olyan egyórás előadást, amely megmutatja nekik, hogyan készül el egy darab az olvasópróbától kezdve a díszbemutatóig. Erre már egy pályázatot is benyújtottunk, az előadás munkacíme: Miből lesz a cserebogár? Öt-hat perces részletet választunk ki, feltehetőleg a Rómeó és Júliából, majd bemutatjuk az olvasópróbát, a visszaolvasó próbát, a rendelkezőpróbát, a darab elemzését, a ruhaválasztást, a díszlet elkészítését, a világítást, a koreográfiát – egy órán belül mindent. Az emberek általában nem ismerik ennek a munkának az állomásait.

A társulat is támogatja ennek a beavató színháznak az ötletét? Fontos nekik a színházpedagógia?

A társulat minden tagja azt gondolja, hogy a jelen színháza számára az a legfontosabb feladat, hogy kinevelje a jövő közönségét. Nagy ellenfél a Facebook és a különböző közösségi oldalak, ezek lekötik őket, nem járnak a fiatalok színházba. A színházba járáshoz kedvet csinálni magának a színháznak kell! Senki sem teszi meg ezt helyettünk. Szükség van arra, hogy valamitől érdekessé váljon számukra. Ez nagy kihívás, hiszen hagyományos értelemben véve egyre kevésbé olvasnak a fiatalok.

Télen a közönség láthatta, amint József Attilától a Szabad-ötletek jegyzékét adja elő, élete során immár sokadszorra. Bele lehet ebbe a „szerepbe” szokni, fásulni, ahogyan egy másikba?

Ez egy egészen különleges anyag, aki látta, az tudja. Egyre ritkábban adom elő, de sosem lehet ebbe belefásulni: nekem minden alkalommal azt kell megállapítanom, hogy azonos vagyok-e önmagammal. Én nem József Attiláról beszélek, hanem – annak ellenére, hogy semmiféle analógia nincs közöttünk – arról, ami külön-külön mindenkinek a legfontosabb kérdés: a szeretetéhségről, a félelemről, a „ki vagyok én?”-ről és a „mit keresek a világon?” problémáiról. Ezek létező kérdések, magam is szívesen felteszem őket – József Attila szavaival. Ha kíváncsi vagyok, hogy milyen diszpozícióban vagyok, akkor aznap este erre biztosan választ kapok: az igazat mondom-e vagy a valódit?, ahogyan József Attila a Thomas Mann üdvözlésében írja.

Fotó: Lóránt András

Ön sokat utazik, játszik Szombathelyen  és Budapesten, vezet egy színházat, de amikor színpadra lép, kivirul, egészen átalakul. Hogyan gyűjt estéről estére erőt ehhez?

Ez nyilván a génekben is fellelhető adottság. Bár látszólag nagyon sok dolgot csinálok egyszerre, olyan színpadi szerepeim vannak, amikre valóban kíváncsi vagyok. Mint hal a vízben, az akvárium után, úgy tudok lubickolni egy-egy szerepben.

A Testről és lélekről című, Oscar-díjra jelölt filmben egy gyermekpszichológust alakít. Milyen volt Enyedi Ildikóval dolgozni?

Csak icipici részem van benne, egy rezonőrszerep erejéig, de büszkén gondolok arra, hogy szerepeltem egy fontos filmben; Enyedi Ildikóval pedig nagyon jó dolgozni! Ami a film sikerét illeti, azért is okoz nekem nagy örömöt, mert Borbély Alexandra, aki a főszerepet játssza, a Nemzetiben stúdiós volt az igazgatóságom alatt. Talán mondhatom, hogy a növendékem, nagyon nagyra tartottam akkoriban is. Ő a Nemzetiből a Színművészetire került, majd a Katonában láttam többször; nagyon tehetséges színésznő, örülök, hogy személy szerint is kiemelik.

Mik a következő évaddal kapcsolatos tervei?

A rendezők már megvannak, éppen ezekben a napokban dől el, hogy milyen darabokat játszunk, s márciusban kezdődik a színészszerződtetés.

Fotó: Lóránt András

Galéria: Lóránt András

Tags: interjú, Jordán Tamás, Színház, Szombathely, Weöres Sándor Színház Categories: PORTRÉ
Related Posts