„Garantáltan az év legbizarrabb filmje” – hirdeti a 444.hu. Amatőr filmfalóként más se kellett ahhoz, hogy megnézzem ezt az -egyébként nagyon félrevezető módon- horror-thriller hibridként beharangozott érdekességet.
Az előzetesek és a leírások után is teljes volt a homály a sztorival kapcsolatban. Jennifer Lawrence és Javier Bardem együtt él a semmi közepén egy óriási házban, majd egy nap egy férfi és egy nő bekopogtat. Ennyi. Mindössze ennyit sikerült kiderítenem a filmről. Ez már önmagában felkeltheti a néző érdeklődését, azt üzenve: csak akkor tudhatja meg, mi is ez, ha megnézi. Hát megnéztem.
Figyelem! A cikk cselekményleírást, spoilert, rendezői interjút (ami feledi a „megoldást”) és szubjektív véleményt tartalmaz.
Mint már említettem, Jennifer Lawrence és Javier Bardem együtt élnek az „Isten háta mögött” (az idézőjel a későbbiek ismeretében értelmet nyer), házasok, ám kapcsolatuk nagyjából nulla. Nevüket a film nem köti orrunkra; nincs is nekik. A feleség valamiféle bensőséges kapcsolatot ápol a házzal; érzi a szívverését és egyéb szerveinek működését. A férj író, akit azonban évek óta nem szállt meg az ihlet. Egy nap egy idegen férfi (Ed Harris) kopogtat az ajtón, akit a férj szívélyesen fogad, mondván addig marad, ameddig csak akar. A feleség azonban nem érti férje fenntartások nélküli emberbaráti cselekedetét, és távolságtartóbb az idegennel szemben. Éjjel felébredve férjét és az idegent a fürdőben találja, amint utóbbi meztelenül a kádba hajolva öklendezik, férje pedig egy, az idegen bordáján található sebet takargat. Másnap megjelenik egy újabb „betolakodó”: az idegen férfi idegen felesége (Michelle Pfeiffer). Javier Bardem fogadtatása éppoly baráti, Jennifer Lawrence pedig egyre aggodalmasabb. Az idegenektől a ház ura csupán egy dolgot kér; ne menjenek a dolgozószobába, mert ott található a kristály, amit mindennél jobban őriz. Az idegenek azonban egyfolytában ekörül bóklásznak, míg végül el is törik azt. Bardem először tűnik dühösnek (de most nagyon), és bedeszkázza a dolgozószoba bejáratát. Ezután megjelenik a házban két újabb ismeretlen, a két idegen fiai. Érezhetően feszültség húzódik köztük, s az egyik meg is öli a másikat (érdekes család). Javier Bardem meginvitálja házába a teljes gyásznépet a torra, akiknek tagjai kitűnően feltalálják magukat a házban. Jennifer Lawrence az értetlenkedés összes formáját felsorakoztatja az arcán; véleményem szerint már ez a mimika megérne egy Oscart. Mindeközben az egyre sokasodó tömeg ellepi a házat, vázák törnek, tálak „lopódnak el”, ablakok törnek be… mire a ház úrnője nem bírja tovább és elordítja magát, kitessékelve ezzel az illetlen népséget, mondván, ez az „én házam”. Ám odalép mellé valaki: „szívem, ez mindenki háza”. Lawrence az értetlenkedéstől és a tébolytól már-már épp elájulni készül, ám férje megnyugtatja, a társaság pedig elhagyja a házat – Michelle Pfeiffer gyilkos tekintete kíséretében.
A másnap reggel napsütéses, meghitt, a ház két lakója olyan boldog, hogy egy pillanatig azt hihetnénk, véletlenül átkapcsolatunk a Bridget Jones-ra. Lawrence bejelenti, hogy terhes (érzi, tudja), Bardem-et pedig e hírre úgy megszállja az ihlet, hogy pár hónap múlva el is készül élete mesterműve. Lawrence pedig észrevesz egy vérfoltot a padlón; ott, ahol hónapokkal azelőtt a testvérpár összeverekedett, és az egyik megölte a másikat. Rossz ómen, de Lawrence ura a helyzetnek! Ráhúzza a foltra a szőnyeget.
Ezen az éjszakán rajongók tömegei lepik el a verandát az író autogramjáért verekedve. Egyre többen lesznek, míg végül már a házba is betörnek, majd minden egyes emeletet ellepnek. Bardem imádja a helyzetet; tintás ujjával minden ember fejére egy foltot ken. Nem zavarja az sem, hogy felesége üvöltözik fájdalmában (nem is hallja a tömeg őrjöngésétől), és mindjárt megszül. A házban uralkodó káosz egyre jobban elfajul – az emberek fejére zsákokat húznak és lelövik őket, kommandósok jelennek meg, akik vaktában lövöldöznek. Az egoista férj felkapja szülni készülő feleségét és felviszi egy emeleti szobába, ami leginkább egy nyomortanyára hajaz. A feleség „értő kezekbe” kerül: a gyerek mindjárt kint van, rajta meg esnek-kelnek át az emberek. Nagy nehezen talál férjével egy üres szobát, ahol megszületik a fiuk. Karjában anyatigrisként fogja gyerekét (miközben kint még mindig őrjöng a tömeg), akit nem mer átadni a férjének. Azonban többórányi virrasztás után nem bírja tovább; elalszik, és arra ébred, hogy Bardem a tömeg fölé emeli a babát, majd odaadja az embereknek, akik kézről kézre, a magasba emelve adogatják tovább. Lawrence újabb Oscart érdemlő őrjöngő-jelenete sem menti meg a gyereket; egy reccsenés hallatszik – a baba meghalt. Darabjait egy asztalra helyezik, és elfalatozgatják – a naturalizmus csúcsa, hogy mindezt mutatja is a kamera. Lawrence sokkban van (nem csodálom, én is abban voltam), majd tömegmészárlásba kezd; mindenféle módszerekkel kaszabolja le a tömeg tagjait (bár ezt már nem mertem nézni, de minden hang erre utalt), majd felégeti a házat – mindenki bennég, kivéve a férje. Ő egy darabig fogja a felesége megégett testét, majd újraalkotja a kristályt. Mindezt sátáni kacaj kíséretében teszi (Javier Bardem sátáni alakja-arca-hangja a film egészében félelemben tartotta a nézőt). Majd a zárósnittben felébred egy nő a hitvesi ágyban -ugyanott, ugyanúgy, mint a film elején Lawrence, csak épp nem ő, hanem egy másik nő.
VÉGE
A film végén olyan nyomasztó érzés kerített hatalmába, mint soha semmilyen vizuális élmény kapcsán. Megfoghatatlan volt és nagyon beteg. A legkínzóbb azonban az volt, hogy, bár kerestem a jelentését, és nyilvánvaló volt, hogy ez egy allegorikus mű, nem jöttem rá arra, mi az a háttérmotívum, ami az egész művön végigvonul (Jézus fel-felsejlett néhol a gondolataimban, de ennél tovább nemigen jutottam). Magyar oldalakon erre nem is kaptam választ (egyedül a Magyar Nemzet ejtett el némi morzsát az „igazságból”), csupán áradozásokat a film művészi mivoltáról és zseniális feszültségkeltéséről. Itt már nem csak azt éreztem, hogy „bár soha ne láttam volna és bár soha ne is született volna meg ez a beteg sz.r”, hanem amiatt is végtelenül dühös lettem, hogy mennyire semmitmondó a magyar sajtó. Rákerestem hát angolul, s így viszont az első oldalon már bele is futottam a rendező interjújába, amely felfedte a jelentést. Ezt végigolvasva a libabőr futkározott rajtam oda-vissza, és a pár perccel azelőtti film-rendező-stáb-élet iránti őszinte gyűlöletem átváltott valamiféle csodálatba.
ÉS MOST JÖN A MEGOLDÁS, AMELLYEL A RENDEZŐ LERÁNTJA A FILMJÉRŐL A LEPLET!
Ez az egész film a Biblia. Javier Bardem Isten (inkább ne firtassuk, hogy milyen isten- és világképe lehet Aronofsky-nak), Jennifer Lawrence pedig a Földanya. Az első idegen, Ed Harris nem más, mint Ádám, majd a másnap megjelenő nő Éva. A legnagyobb lúdbőrzést belőlem ez váltotta ki: Isten takarta az Ádám bordáján lévő sebet, majd másnap megjelenik Éva… Az összeverekedő testvérpár Káin és Ábel. A tömeg az emberiség; beleláthatjuk a világháborúkat, a nyomornegyedeket, vagy igazából bármiféle szörnyűséget, amit csak akarunk (elvégre ez az emberiség). Isten és Földanya gyermeke Jézus, a „megevői” pedig a hívők (eléggé szó szerint vett értelmezése az Úrvacsorának). A kristály, amely Javier Bardem mindenét képezte, pedig az alma. A végén a Bibliához képest újítás történik, mivel a filmben ezt a kristályt Isten újraalkotja, ki tudja, immár hányadjára, reménykedve abban, hogy a következő emberiség jobban sikerül.
A háttérjelentés tehát nagyon katartikus. Új szemlélet, rendhagyó megjelenítés… ez tényleg mind nagyon zseniális; a kérdés azonban az, hogy ha egy film jelentését ennyire nehéz megfejtenünk egyedül, az valóban jó-e. Érdekes, hogy amíg nem tudtam meg, mi is a film értelme, addig azt gondoltam, bár sose láttam volna, és legszívesebben azonnal töröltem volna a gondolataimból. Az értelmezés után azonban ez az érzés az ellenkezőjébe fordult.
Amerikai mozikban bevezették, hogy közvetlenül a filmek megtekintése után letámadják a nézőket és kikérik a filmekről a véleményüket egy A-F skálán. Az A a legjobb, az F a legrosszabb filmekre jár. Még a legunalmasabb, leggagyibb filmek sem szoktak F-et kapni, a mother! azonban rekordot döntött; a mozinézők több, mint fele jutalmazta meg F-fel. Nyilvánvaló, hogy én is azt adtam volna rá ebben az esetben, mert értelmezés és utánajárás nélkül azt gondoltam volna, hogy ez egy páratlanul beteg film egy betépett forgatókönyvíró-rendező agyából, ami lehoz az életről. Emellett (és ez szerintem egy nagyon fontos hibája a film reklámozásának) nagyon rosszul próbálták vonzani a közönséget; egy misztikus-drámai-gondolkodós művészfilmet bedobtak úgy a népnek, mintha egy Sikoly-Démonok között-Annabelle -szerű filmre számíthatnának. A célközönség tehát az ellentéte annak, mint ami az előzetesek alapján sejthető lenne. Igaz, hogy Darren Aronofsky filmjeire nem jellemző a népbutító horror leírás, azonban a rendező fémjelzése sem mindig garancia; elvégre Michel Gondry is megrendezte a Zöld darazsat.
Összegzésképpen pedig még annyit mondanék, hogy nem ajánlom e filmet mindenkinek, mert sokaknak nem fog tetszeni, sőt. Az azonban biztos, hogy bevonul a rendhagyó remekművek közé, táptalajt adva a hosszas elemzésekhez és agyalásokhoz. Ez olyasvalami, ami sokáig ott marad az emberrel, és kissé mint egy vers; miután eljutottál a végére, sem jutottál el még teljesen a végére, hanem szükséges még egy jó adag értelmezés, egy kis nézői-olvasói utómunka.
Kiemelt kép: www.pinterest.com
