Szeptemberi áhitat – Így szerettek ők: Kosztolányi Dezső az Átriumban

Locker Dávid 2018. máj. 13. 0 0

Jéghideg és marcona életrajzok, a valóság fölött két arasznyira lebegő költő-félistenek, bűntelenül ragyogó poéta-arcok az irodalom panteonjában – valahogy így képzeljük el a magyarórákon tanulmányozott költők, írók alakját, legalábbis ezt a prekoncepciót sugallják a felületes és az élet forró ütőerétől elszakadt tankönyvi életrajzok. Na meg legfőképp a versek.

Aztán utánaolvasunk. És megtudjuk, hogy Petőfi például, annak ellenére, hogy kultikussá vált műdalai mind a bort dicsőítik – nem szerette a bort. Vagy, hogy fokozzam: az újnépies hangjával a magyar lírát megújító, a Nyugat poétikájának alternatíváját nyújtó Erdélyi József a Horthy-korszakban és a II. világháború alatt rendszeresen közölt antiszemita felhangú verseket és publicisztikákat különféle nyilas lapokban. Az egyik legillúziórombolóbb irodalomtörténeti tény például Radnóti Miklóshoz kötődik: manapság kezd egyre közismertebbé válni, hogy a fiatal költő két ízben is megcsalta Gyarmati Fannit, és az egyik legszebb szerelmes versét, a Két karodbant sem a feleségéhez, hanem annak legjobb barátnőjéhez írta, akivel hosszabb ideig viszonyt folytatott. (Mondanom sem kell, mekkora csalódás söpört végig azon a gimnáziumi osztálytermen, ahol a magyartanárnőnk rezignált arccal közölte: “Nem lányok, ezt nem a Fanninak írta a Miklós.”)

Azonban mindezeknek a momentumoknak – még ha először csalódást is érez az ember – van egy nagyon komoly haszna: sikerül realizálnunk, hogy az istenített művészek is pusztán emberek a leghétköznapibb magánéleti problémákkal. Csak ők éppen verseket írtak. És nem is épp rosszakat.

Aba-Novák Vilmos festménye Kosztolányi Dezsőnéről és Kosztolányi Ádámról

Nem rosszakat. Ahogy a század elejének általam favorizált írója, költője, Kosztolányi Dezső sem. Az olyan versei, mint a Szeptemberi áhitat, a Számadás, vagy a pár éve a magyar líratörténet legszebbnek választott verse, a Hajnali részegség mind magukért beszélnek. Na de hol van ezek mögött a költő? És milyen szerepet játszott személyiségében és lírájában a szerelem? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Nyáry Krisztián Így szerettek ők című könyvsorozatában – és ezekre a szériából ihletet merítő színházi produkció is.

A darab érdekessége, hogy nem is Kosztolányi az igazi főszereplője; pontosabban de, nyilván ő – de a narrációt nem ő intézi, nem ő beszél a legtöbbet, hanem felesége, Kosztolányi Dezsőné, azaz Harmos Ilona. Először apró kitekintőt kapunk a költő betegségekkel terhelt gyerekkorára; de aztán hamar Kosztolányi budapesti éveire ugrunk – pontosabban arra a pontra, mikor legendássá vált módon megismerkedett későbbi feleségével: a Vígszínházban találkozva egyik újságíró kollégájával, megkérte, mutassa be neki a húgát – azt hitte ugyanis a feltűnő hasonlóság okán, hogy barátja és a fiatal színésznő testvérek.

Ezután bizonytalanságokkal és féltékenységekkel terhelt időszak következett – ami egészen addig el is tartott, amíg a költő feleségül nem kérte Harmos Ilonát. Ezután betekintést kapunk sok fájdalommal terhelt, de azért szeretettel teli házaséletébe; rátekinthetünk például a költő és kisfia bensőséges kapcsolatára, aminek fellazulását olyan gyönyörűen festi majd le később Az apa című versében.

A Kosztolányi család (Harmos Ilona, Kosztolányi Ádám és Kosztolányi Dezső)

Takács Katalin mély, ironikus és búgó hangja zseniálisan hozza vissza a századeleji nagyvárosi színésznő képét; közbeszólásai, fesztelenül csevegő regisztere mind segítenek megteremteni a kellő összképet. A Kosztolányit alakító Gyabronka József viszont elég rossz választásnak bizonyult: Gyabronka komikusan mackós apa-figurája egyáltalán nem rezonál Kosztolányi szorongó, bizonytalan, sokszor felületes és erősen neurotikus jelleméhez. A darab cselekményébe ékelt- egyébként gyönyörű versek – sem interpretálódnak jól Gyabronka szájából: a műveket Gyabronka valami mesterkélt pátosszal adja elő, aminek köszönhetően sok éterikus szépségű vers csak nevetést váltott ki a közönségből.

A Radákovich Máriát játszó Trokán Nóra alakítása közepesnek mondható: nem hoz semmi bravúrosat, de rossznak, vagy inkongruensnek sem mondható.  Na meg nem is jut túl sok idő a karakterére: Radákovichcsal a költő csak élete legvégén, feleségét megcsalva kezdett viszonyt folytatni; sok irodalomtörténész ezt Kosztolányi utolsó nagy életbekapaszkodásaként értelmezi a közelgő vég előtt – ennek gyönyörű dokumentuma a Szeptemberi áhitat, amely szívbemarkolóan mutatja be az élet örök szépségét a közelgő halál árnyékából kilesve; és amit maga Radákovich ihletett.

Egyszóval jó kis előadás az Átrium produkciója – annak ellenére, hogy Gyabronka alakítása néha ki-kidöccent a színpadi élményből. Na meg annak ellenére, hogy az olyan Kosztolányi-fanoknak, akik álmukból fölkeltve is elmondják a költő életrajzát, nem sok újat mutat a darab. De a kevésbé hozzáértőknek és a laikus érdeklődőknek kellemes és ismeretbővítő élmény lehet az előadás.

Végülis erről szól az egész Így szerettek ők-projekt: lehozni a Parnasszus hegyi levegője közül az istenített alakokat, bemutatni hibáikat, gyarlóságaikat, sebezhetőségeiket. Bemutatni, hogy a költők is „csak” – emberek. A legtöbbek, mik lehetnek.

Kiemelt kép: kulter.hu

Tags: átrium, felolvasószínház, Harmos Ilona, Így szerettek ők, irodalom, Kosztolányi Dezső, Radákovich Mária Categories: IRODALOM
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts