Timothy Snyder: Fekete föld – A holokausztról, de most mindenkinek

Sárközi Balázs 2016. Júl. 12. 0 0

 

A történelem, és annak újra értelmezése, átértelmezése, perspektíva váltása esetleg átírása, mint minden válságos időszakban, ma is nagyon jól megfigyelhető. A sokáig érinthetetlen igazságként létező holokauszt–témát sajnálatos módon ma nálunk a feltárás és értelmezés helyett sok esetben támadás, hiperkorrekció, sőt, a tagadás is elérte. Mindeközben másutt, a politikamentesebb történetírások szülőföldjén – ha létezik ilyen hely – egyre-másra manifesztálódnak a posztmodern korszerűségnek megfelelő, a ma embere (gyereke, diákja, tanulója?) számára is érdekes, újszerű és emberközeli diskurzusok.

Itthon művelt, iskolázott értelmiségiektől is nem egyszer hallom, hogy „azért rühellik már a zsidótémát”, mert a csapból is az folyik, évente ismétlődik és mindent háttérbe szorít. Ezzel egyszerűen lehet(ne) vitatkozni, – ha akarunk… –  vagy méginkább értelmezni kellene, hogy miért burjánzik eme közöny, elfojtott düh esetleg rejtett gyűlölet újra társadalmunk szinte minden rétegében.

A képen Willy Brandt nyugatnémet kancellár látható, amint térden áll a varsói gettó előtt, a náci németek által megölt zsidóktól bocsánatot kérve.

Nagyszerűen és abszolút tudományos korrektséggel tudunk megdönthetetlen igazságokat ismételni az emlék fenntartása, a felidézés, társadalmi köztudatba ágyazás, vagyis a holokauszt-téma kiemelt jelentőségének érvényessége mellett. Tudományosan bizonyítottuk, hogy a xenofóbia mindig az ismeretlentől való félelem terméke – ezért akarjuk minél jobban megismertetni a világháborús-sztorit. Szociológiai alapon felfedtük, hogy az ismétlés és témafenntartás, egyfajta pozitív fanatizálásnak, vagyis érzelmi alapú értésnek az alapja – ezért rendelünk rituálisjellegű eseményeket a mészárlásemlékezés mellé. Pszichotörténeti, vagy történeti emlékezeti meglátásmódok segítségével, valóban újszerűen megértettük, hogy egy közösség kollektív tudata, kulturális emlékezete, vagyis a valódi, élő történelme a szertartásszerű események köré szerveződik – így alkalmakat teremtünk az ún. emlékezethelyek kialakítására. Nagyszerűen és abszolút tudományos korrektséggel tehát belevittük az emberek mindennapjaiba, köztudatába, az iskolai megemlékezésekbe,  – mindenhová a holokauszt-témát.

De.  Felvetődik egy kérdés. Az egyetlen valódi kérdés. Csak annyi: kihez jut el tényleg mindez, vagy inkább, eljut-e valakihez ez a tudományos korrektség. Mert azt hiszem, hogy a normál ember idegenkedik a szóáradattól. Az átlagos ember, mindeki kirekesztettnek érzi magát – talán joggal is – ezekből a nagyívű teóriákból. A dolgozó ember önmagától idegennek érzi a közösségitől távol álló beszédmódban előadott, néhol fellengzőségbe átcsapó, hovatovább, kioktató szavakat – pedig azok eredeti célja éppen ennek az ellenkezője volna. És ha valójában csak egy szűk réteg, az, akit valóban megtalálunk… Akkor holokauszttagadás, hitetlenség lesz úrrá, felerősödnek a kételyek, indulatok képződnek, esetleg az érdektelen közöny hat át mindent.

Nyílván ezerfélefajta eleme van mindennek, nem csupán a fent vázoltak. Ugyanakkor azt hiszem, hogy a bonyolultság ellenére a holokauszt mai félreértelmezése, tagadása, nemértése ellen valós segítséget tud nyújtani a történetírás, vagy méginkább a történelem tudományos népszerűsítése. Az a fajta történetírás, amely emberközeliként fellépve, beengedő szemléleteket felvállalva, élvezhető-érthető stílust alkalmazva el tud jutni az emberekhez.

Timothy Snyder Fekete föld című monográfiája szerte a világon sikernek örvend. És azt hiszem, elég is volna ennyit mondani, hisz nem szerte a világon a történészek szakmai köreiben, hanem csak: szerte a világon. Snyder munkája, és általában az az irányvonal, amelyet az ő történetírása képvisel, valami olyasmit tud megmozgatni, amelynek van hatása, célt ér. Nem a „már megint egy holokausztkönyv” kézlegyintés zárja le kiadása útját. Nem a „már megint ez az unalomig ismételt zsidó téma” sóhajt váltja (csak) ki. Úgy gondolom, hogy ebben a személyes hangvétel előtérbe helyezésén, a mikrotörténeti szálak megnyitásán, a valóságosként bemutatott múlt hangsúlyozásán túl az is elhanyagolhatatlan szerepet játszik, hogy Timothy Snyder úgy alkotta meg művét, hogy kaput nyitott vele a jelenünkre is. Tudjuk, hogy a történelem már nem az élet tanítómestere – szakmai körökben… – a Fekete föld, mégis valami olyat tud mutatni a holokauszttól egyre távolabb álló és élő 21. századi ember számára, amely újdonságként hat. Képes kapcsolatot teremteni a sokszor tagadott, sokszor emlékezett korral és eseménnyel. A kapcsolatot pedig a jelennel való összeköttetés, erőteljes párhuzamállítás jelenti. Mert Snyder kimondja, hogy a holokauszt egyszerisége nem is olyan egyértelmű, és hogy a jelen klímája emlékeztet az 1940-es évekére. Elmondja nekünk, hogy a világszerte terjedő jobboldali vagy nemzeti diskurzusok, a zsidók ismerete nélküli zsidógyűlölet, a minden idegennel szemben tanúsított xenofóbia és egyáltalán a boldog békeidők időszakára hasonlító háborúmentesség szférája – emlékezteti őt, és emlékeztetnie kellene minket is valamire.

„Karl Kraus osztrák szatirikus híres mondása szerint Ausztria a világvége laboratóriuma. Mindenesetre a németek számára csakugyan kísérleti laboratórium volt, amelyben meglepő tapasztalatokat sikerült szerezni. Egy bécsi zsidó így emlékezett: »Az osztrákok egyik pillanatról a másikra antiszemiták lettek, és megtanulták a németektől, hogyan kell bánni a zsidókkal.« Azelőtt Ausztriában nem voltak nürnbergi törvények, nem korlátozták a zsidók részvételét a közéletben, nem rekesztették ki a zsidókat a társadalomból. Addig a napig, amíg Schuschnigg el nem mondta beszédét, a zsidók egyenlő polgárok voltak. A zsidók fontos helyet foglaltak el a gazdaságban, és néhányan fontos funkciókat töltöttek be a rezsim életében. (…)”[1] „Az SA előre listába vette azokat a zsidó tulajdonokat, amelyeket meg akartak kaparintani, és most eljött az ő órájuk. Zsidó professzorokat és bírákat rángattak ki az irodájukból(…) Az „utcasikálás” egyben politikai tett is volt. A műveletre mindig bizonyos helyeken került sor, és a zsidók savval, kefével és puszta kezükkel dolgoztak, hogy eltüntessenek egy bizonyos feliratot, amelyet alig néhány nappal korábban festettek fel Bécs utcáinak felszínére. Egy szó volt, egyetlen szó: «Ausztria«. Ez a szó volt néhány nappal vagy héttel korábban Schuschnigg népszavazási propagandájának a jelszava, azé a népszavazásé, amelynek – most úgy állították be – a zsidók voltak a szervezői. A zsidók most, kíváncsi és vigyorgó bámészkodóktól körülvéve, eltörölték Ausztriát.

Az osztrákok nemcsak viselkedésükkel és kifejezésükkel különítették el magukat polgártársaiktól és az elsüllyedő államtól, hanem a hajtókájukra tűzött jelvényeikkel, amely – akárcsak a járdapropaganda – szintén az osztrák politikai tradíció egy példája volt. Nemcsak a nácik, hanem sokan olyanok is, akik március 11-e előtt szociáldemokraták vagy kereszténydemokraták voltak, most náci kitűzőt kezdtek viselni. Aki tehát az «utcasikálók« mellett álldogált, semmiképp sem foglalt el semleges pozíciót, és amit művelt, nem egyszerű bámészkodás volt. Maga a nézelődés politikai kommunikáció volt a csoportok közötti új határokról, és vádemelés volt a múltért. Mi nézünk, ők szerepelnek. A zsidók a felelősek Ausztriáért, azért a régi rendért, nem mi. A megbüntetésük itt és most a bűnrészességük bizonyítéka. A mi elkülönülésünk az ártatlanságunk bizonyítéka. A felelősség tökéletes rosszhiszeműséggel tökéletesen elháríttatott. A faji erőszak egy szempillantás alatt eltörölte két évtized politikai tapasztalatát.”[2]

És habár a szerző, a Yale Egyetem történelemprofesszora, sem tudta figyelmen kívül hagyni a történetírásban második világháború históriáját uraló mainstreameket, ám ezeket és főként ama tézist, miszerint a holokauszt „társtettesei” a szovjetek voltak, tekinthetjük a rejtett cenzúrának való megfelelésként.

És talán éppen a „szovjet bűnök” narratívába vétele az, amely megnyitja a csatornákat a történelemprofesszor és a befogadók, a széles közönség között, hiszen nem szűkíti le az „emberiség ellen elkövetett bűnök” gyanúsítottjainak körét, csak németekre és csatlósaikra; nem elfogultan náciellenes narratívát alkalmaz, és nagyon is elrugaszkodik a sokáig élő szovjet hagyományoktól. (Amely, lássuk be, országunkban elengedhetetlen egy könyv sikeréhez.)

Akárhogy is, Snyder professzor Fekete földje siker. Siker, amennyiben vitákat gerjeszt a holokauszt felelőseiről. Mert így nem holokauszttagadást gerjeszt. Siker, ha vitákat gerjeszt a holokauszt megítéléséről. Hisz ilyenkor senki nem kérdőjelezi meg a Soá megtörténtét. Siker, hiszen beszélnek róla, megveszik a könyvet, elolvassák, könyvhetet nyitnak meg bemutatásával[3] – egyszóval eljut az emberekhez, és nem egy megrendelt példányban pihen, bezsúfolva még két vaskos történeti szakirodalom közé, könyvtáraink kilences jelzőszámmal kezdődő polcain. Sikere és azt hiszem, példaértékű narratívája, talán segít eljuttatni a nagyszerűen és abszolút tudományos korrektséggel átgondolt eszméinket, fogyasztható, érthető, átérezhető, szívvel felfogható formában, minden emberhez. Eljuttatni, és a gyűlölet-közöny-unalom helyett a befogadást megteremteni.

 

Források:

[1] Idézi:litera.hu: Timothy Snyder: Fekete föld. http://www.litera.hu/hirek/timothy-snyder-fekete-fold.

[2] Idézi:litera.hu: Timothy Snyder: Fekete föld. http://www.litera.hu/hirek/timothy-snyder-fekete-fold.

[3] http://www.unnepikonyvhet.hu/

Képek forrásai:

Forrás: https://iconicphotos.files.wordpress.com/2009/05/willy-brandt-kniefall-warschauer-ghetto-jpg.jpeg?w=700

https://moly.hu/system/covers/big/covers_368994.jpg?1445939705

https://67.media.tumblr.com/185d0f9df181039f7e6f191f88103aea/tumblr_mzmsij5F6Y1s7e5k5o1_500.jpg

Categories: 5PERC
share TWEET PIN IT SHARE