A mai popzenében igazán nehéz újítani, és talán most jutottam el arra a pontra, hogy őszintén nem is érdekel az újítás, amíg valaki őszinte és friss hangzást tud lerakni az asztalra.
Alapvetően nulla igénnyel egy sokkal inkább rétegzenét kedvelő ember maximum fura testvérek fura barátain keresztül juthat el a mai előadóhoz, Sigridhez. Nem mellesleg nem bánta meg az ember gyereke. Nagyon nem.
Sigrid egy 23 éves norvég kiscsaj, akit idén már a Sziget is a fellépői között tart, nem is nagyon emlékszem, hogy korábban járt volna az országban. Az ő nevéhez fűződik a Sucker Punch című album, ami pontosan az egyszerűsége miatt tökéletes.
Nincsenek benne manírok, felesleges hajlítgatások és azok az eszeveszett életmegfejtések sem, amit egyszerűen még huszonéves, átlagosan olvasott emberként sem gondol az ember, nemhogy fiatalabban. Nincsenek ezek, cserébe viszont egy hiánypótló alkotás arról, amely itthon például egyáltalán nincs: a vidám pop, ahol nem bulizni akarnak az emberek, nem jobbak akarnak lenni, szimplán csak szeretnek mindenfélét, embereket, azt, hogy süt a nap; ténylegesen bármit.
Ez az album az a tökéletes tavaszi reggeli sétálás, amikor valamiért a város legrondább fái is valahogy élénkebben zöldellenek. Amikor még a ronda alkoholista postás is olyan szépen vetül rá arra az életnek nevezett vászonra, amelyet ezek a dalok festenek meg. És pontosan ezért, a világból való kirántásért szerethető az egész.
