Szombathelyen mindig különleges, ha Beck Zoli, vagy a komplett 30Y a városba érkezik. Legyen szó akár előadásról, koncertről, vagy egy szerzői estről, tömegeket mozgatnak meg a legfiatalabbaktól a legidősebbekig. És egy ilyen rendezvény mindig érzelmekkel teli; személyes kapcsolatok, kötődések, rajongások találkoznak egy térben, majd szabadulnak fel a vasi városemberek világában.
Szerdán, az AGORA Művelődési és Sportházba Beck Zoli ezúttal egyedül érkezett. Vagyis ez nem teljesen igaz: hozott magával egy gitárt, egy szintetizátort és rengeteg érzelmet. És amikor ez a csupaszív ember mindezt egy kétórás létismertetés során a közönség ölébe önti, az katartikus élménynek bizonyul.
Több dolog is roppant furcsa volt számomra a koncert legelején. Egyrészt elképzelhetetlennek láttam, hogy egy 30Y számokból összeállított élő zenélést hogyan is lehetne ülve kibírni, másrészt a hatalmas tér első pillantásra egy mesélős, dalolgatós esemény számára – a távolságok miatt – nem bizonyult jó előjelnek. Szerencsémre, és a közönség szerencséjére, ezek a dolgok nem változtattak semmit azon a tényen, hogy ki is lesz ennek az estének a középpontjában. Hiszen, amint ő előlépett, félelmeimnek minden gyökere elsorvadt.
A nagyszínpad előtt elhelyezett apró pódium volt a centrum, a körülötte félkörösen elhelyezett székek pedig a teátrum-hangulat maximális kivitelezését eredményezték. A nézőtéri fény leoltott, a reflektor középre fókuszált, a hangok, érzelmek közelebb kerülnek, ezzel a monumentális tér megszűnt. Innentől kezdve a néző nehezen dönthette el – már, ha egyáltalán tudott a műsoron kívül másra figyelni -, hogy jelenleg egy romkocsmában, egy színházban, vagy egy koncerten foglal-e helyet. Az egyszálgitáros kompozíció és a számok közti felvezetők igazán bensőséges hangulatot hoznak létre, és bár frusztráló volt, hogy a legnagyobb klasszikus Beck-dalok alatt nem táncolva szellemülhetünk át, a már-már stand upot igéző blokkok a földre fektetett hangszeres időszakokban mégis visszazökkentették a hallgatóságot a székbe, és néhol nevetve, néhol pedig döbbent tekintettel követték a fellépő minden történetének minden szavát, a szavakat kísérő mozdulatokat és bazdmegeket.
Annak definiálását, hogy mégis milyen típusú rendezvényen is vettünk részt, a dalok rendszere sem segítette elő; amit persze a közönség egy másodpercig sem bánt meg. Egyik pillanatban még a Csönded vagyok hangulatába borsózik bele a rajongó, a másikban könnyek szöknek a szemébe, amikor Zoli elmeséli, hogyan találkozott majdnem háromszor is Cseh Tamással, majd rá öt percre alig bír ülve maradni egy, a szentimentálé lemezből kiválogatott kevésbé ismert dal hallatán. Aztán jön a bandasztori szakasz, amelyből megtudhatjuk, hogy a Bogozd ki című számot Zoli százszor vitte a banda elé, mire végre azt mondták rá: „Te, ez már így nem is olyan szar…”.
Az előbb felsorolt elemek pusztán egy negyed órás blokkot töltöttek ki, ez mutatja, hogy a kétórás szerzői zenés est milyen precízen megkomponált alapokon is nyugodott. A különböző szakaszok ritmikusan egymásra voltak építve, a beszélgetésből pedig bepillantást nyerhettünk a Háy Come Beck formációba, és a Háy Jánossal régóta tartó és szoros barátság legkomikusabb elemeibe is. De a hétköznapokról, egyetemi évekről és még a divatról is esett szó.
Az est egyik tetőpontján, hogy az esemény még interaktívabbá váljon, Zoli felkért három embert a közönségből, hogy segítsenek neki színpadot építeni. Ehhez rendelkezésükre bocsátott egy szennyestartó-állványt, egy polifón darabot, egy gumipókot, egy ponyvát, egy kartont és egy leselejtezett koncertfényt. Ebből pedig aktív csapatmunkával egy csináld magad varázsdobozt készítettek, ami a szintetizátor-állvány szerepét volt hivatott betölteni.
Zoliban annyira intenzíven ott volt a játékkedv, hogy koncert végén még három számot is ráhúzott az eltervezett kompozícióra, a kis pódiumon ekkor egy igazán játékszerető, boldog kisgyermeket láthattunk. Ez a szerep rengeteget hullámzott az este folyamán, érzelemtől, szituációtól függően egy professzort, egy szórakozott kamaszt, vagy akár egy világutazót is vélhettünk felfedezni a gitár mögött. És ez az, ami mégis, minden alkalommal el tudja varázsolni a közönséget, Zoli ezt mind olyan őszinteséggel hordozza magában, hogy azzal a lehető legközvetlenebb érzést váltja ki az emberből, miközben csodálja egy nézőtér távoli sarkából. Igazi varázslat, igazi létmegismerés volt ez.
Végezetül Zoli örök érvényű szavaival zárnám a beszámolót: „Soha ne ragassz tetkót a karórád alá, mert kurva gyorsan le fog kopni!”
Herczeg Orsolya galériája
