Ugyanott folytatódik Európa önkéntes szégyenmenete, ahol tavaly abbahagytuk, és ezzel együtt az f21-en tavaly megjelent Eurovíziós cikksorozatom. A múlt évben megbotránkozások sorozatánál fejeződött be egy oversize-modell, Netta diadala és az Eurovíziós Dalfesztivál is, amely – hála a győztesnek – idén Tel-Avivban folytatódik.
A tavalyihoz hasonlóan nem győzöm hangsúlyozni, hogy az Eurovízió a többi, az oldalon megjelenő cikkhez képest személyesebb hangvételű, így a nem egyetértés esetén szimplán annyiról van szó, hogy nem látunk/látok többet ebbe az eseménybe, több milliárd felgyújtott Sékelnél és vonaglások sorozatánál.
Két hölgy és két úr, ergo négy műsorvezető nyit, közülük csak kettő hazai, youtuberek, szupermodellek, szimpla díjátadós outfitek. 20 év után, két jeruzsálemi torna után tér vissza Izraelbe a koncepciózus vetélkedő.
Izgalmak közepette kijelentik, hogy ma csak tíz versenyző jut tovább, 7-es szerencseszámmal hazánk és a verseny legjobb palija, Pápai Joci is megpróbálkozik ezzel. A hagyományos felkiáltás után megtudjuk, hogy az idei feladat a szép helyek helyett a bemutatkozó videóban a táncolás lesz. Ez amúgy nem olyan lehetetlen dolog, rögtön pörög is a műsor, a ciprusi hölgy nyit, és kezdődik is a dalolászása.
Tavaly óta tudjuk, hogy az AWS zenészeinek például nem kellett bedugni a hangszereket, vagy hasonló mindennapos zenész-dolgokkal bajlódnia, így konkrétan egy másfél órás Milli Vannilizésnek leszünk szem- és fültanúi. A ciprusi lány egy klasszikus afrobeates ömlengéssel nyit, amely számomra meglepően kellemes csalódás. Izrael nem mellesleg nem felejtette el megmutatni, hogy ledfalra mennyi pénz van, Post Malone és a Mettalica nem dolgozik együtt ennyi fénycsóvával. 50 napig épült a díszlet, nem véletlenül.
Montenegro hat énekessel készül, semmi táncos, semmi sallang. Fontos megemlíteni, hogy a balkáni államok jellegzetesen azonos dalokat hoznak, egymást pedig szimpátia alapján bejuttatják a döntőbe, és sok próbálkozást a változásra nem láttunk, ez talán az első Montenegrótól, ahol ilyen erős „Lotfibegizés” van. De ebben is simán érzékelni lehet azokat a sallangokat, amik miatt számomra ez a dal sem lesz több egy 10/4-nél. Visszatér az első benyomás, hogy miért is nevezzük szenvedésnek ezt a versenyt.
Finnország a mémeket egyre durvábban tolja, Lordi után Darude érkezik, a méltán híres Sandstorm megalkotója. A finnek korábban esküvőjelenetet is megidéztek már, amelynek a végén az énekesnő a koszorúslányt ejtette ajkai közé. Annak ellenére, hogy milyen hatalmas hype volt a zene körül, semleges hatást ér el, a táncoslányt is beleértve senki nem mentheti meg. Ilyenkor leszek hálás a szervezőknek, hogy maximum háromperces lehet egy dal.
A lengyelek és ezzel együtt az első elpisszentett sörcim következik. A lengyelek évről évre kiszámíthatatlanok a fesztiválon, ez az idei is elég erősre sikerült, de eléggé értelmezhetetlen: a Csesztahovai Fekete Szűztől kezdve a 2014-es tejfakasztós Donatan&Cleo-s extravaganzán át minden benne van ebben, végül kimerül egy potenciálisan jó riffben, egy francia vígjátékba illő refrénben, meg a ledfal teljes mértékű kihasználásában.
Szlovénia esetében két, Instagramon összefutott fiatal érkezik. Viccen kívül, tényleg Instán találtak egymásra, Tel Avivig jutott randijuk. Goodbye to Yesterday-szagú kameramozgások mellett egy, az A38 Deephouse-os bulijain simán elférő számot hoznak. Eddig kifejezetten eurovíziós szöveget nem hallottunk, bár az ötödik előadónál járunk, és kettő már kifejezetten hajazott a korábban Mans Zeimerlöw hostolása alatt felénekelt dalra.
Nem mellesleg a szlovének teljesen jók voltak a kontextushoz képest, őket pedig a csehek váltják, akik a söröm eredetét nézve pici előnnyel indulnak. Az alsópolcos Shawn Mendes tanulhatatlan brit akcentussal hozza el a torna eddigi legjobb dalát, bár a fogadóirodák szerint aligha van sok esélye a srácnak. A legtöbb esetben ezek a fogadóirodák pedig tökéletesen pontosan visszaadják a végső végeredményt.
MOST PEDIG Jocó, aki tényleg az apjáról fog énekelni. Teljesen indokolatlan, közel sem magyar swagness madness a felvezető videóban. Mezítláb, esetében tényleg klisék nélkül, fekete outfitben az éneken a hangsúly, profi a vokál, Jocis hajlítások. Nehéz rosszat írni róla, lokálpatriotizmustól teljesen eltekintve, profi fények, jól hat minden, mintha egy nyertes produkciót néznénk. Meglepően hangos fogadtatás, szép duplázás Jocitól.
Zena, a fehérorosz szőke bomba brutális bevetésen van már a felvezető videóban is. Junior Eurovízót háromszor is nyertek, a döntő a felnőttek között még nem igazi barátjuk. A tánc és a klasszikus fülbemászóságon túl a profi fények és vetítések hozzák a dalt átlagon felülire. Nehezen teszem túl magam a felesleges háttértáncosokon, de hát ez az Eurovízió, ez az európaiak közös Mennyei megyeije, mert tudjuk, hogy rossz, de attól függetlenül szorítunk sajátunknak. Talán ez így van rendjén.
A korábban említett balkáni nagyívű komolyságot Szerbia szolgáltatja egy gyönyörű hölgy társaságában. A szerb dalok minden évben lehoznak az életről. Helyén kezelve a szituációt és a nyelvi adottságokat, minden benne volt, amit megkövetel egy jó öreg kiabálós-szomorkodós dal.
Belgium minden évben fiatalokat alkalmaz, 2000-es születésű, világbékés szlogennel érkezik az idei tag. A koreográfia elfogultság nélkül egy az egyben Freddie koppintás. Más kérdés, hogy nekem esélyem nincs, hogy ilyen hangom legyen egy napon belül, kortársról pedig csak akkor szabad rosszat, ha jobbak vagyunk nála, bár ez esetben nem tudom, hogy áldás vagy átok kihagyni egy ilyen megmérettetést. Ebben a percben, pontosan 39 és fél percre vagyunk az első dal megkezdésétől, most kezd kifejezetten kellemetlen és izzadtságszagú lenni a történet.
Grúz anyanyelvi leckéket hallgatunk. Markáns férfihang, kimaxolt effektek. Személyes véleményem szerint sokkal jobban hatnának az anyanyelvi dalok. Ha egyetlen reformom lehetne, akkor az az műsor teljes beszüntetése anyanyelvi éneklés lenne.
Most következnek a leginkább esélyes ausztrálok, akik évek óta befogadott, félig releváns európai tagállamként üzemelnek, valamiért rettenetesen szimpatikus nekik ez a verseny. A dal nem véletlen esélyes, messze kitűnik a mezőnyből. Operabetétek, mégis popos hatás, lehengerlő koreográfia, vagyis a Cirque du Sziget megvan, amely a semmiből jött magas c-ben csúcsosodik ki. Őszintén, egy ilyen rúdra drótozva mindenhez lenne kedvem, csak énekléshez nem.
Izland és Észtország. Mindkettő brutális történelemmel, de ez az idei dal Izlandtól minden, amire nem számítottunk. A Hatari Mun Sigra az a legjobb dolog, ami az utolsó fogatban történhet halandó eurovíziós újságíróval. A gyűlöletről fognak énekelni, a gyűlölet győzelméről, már ettől szimpatikus az egész. Kétségkívül megosztó, impozáns, számomra majdhogynem tökéletes. Jó a hangszerelés, a helyi growlos kiabálások is a helyükön, profi munka. A zenekar a vizuálokkal egy olyan produkciót hozott, amely az ausztrál kolleginát gyorsan feledteti. Izlandi híradós, illetve korábban teletabinak öltözött parlamenti képviselő is megfordult már mindent jelentő deszkákon.
Észtország következik, a bemutatkozó klip pedig instant hazugság, aki járt Tallinnban tudja, hogy semmilyen júliusi csúcshőmérséklet nem alkalmas strandolni. A klisés, de ugyanannyira professzionális skandináv popnak egy újabb darabját halljuk, szimpatikus énekessel, ezzel pedig mindent elmondtam, ami érdekes volt az úriemberről. Az effektek viszont gusztustalanok.
Az eggyel korábbi nyertes Portugália idén nem olyan esélyes. Up to date téma, telefonokról énekel, anyanyelven. Az amúgy artistaként is foglalatoskodó Conan Osiris kicsit hasonlít Alladinra a Diktátorból, egyből rop is egyet jókedvében, bár még egy telefont nem láttunk. A dal leginkább egy török népdal remixére hasonlít, az életben nem mondanám meg, hogy ez amúgy portugálul van. A tánc maga a Belga zenekar: furasága miatt szerethető.
A görög–kanadai kettős állampolgár Katerine Duska olyan különleges hanggal van megáldva, hogy oda kell nézni, hogy jobban halljunk. A magasak viszont nehezen jönnek ki, a vívó-balerina önképzőkör pedig nem tud sokat hozzáadni a kinyíló hagymaemlékműhöz.
A mai napot egy csöppnyi állam, San Marino zárja, akikre bátran nézhet hazánk lenézően, hiszen fociban és Eurovízióban is sokkal jobbak vagyunk. Másodjára érkezik Serhat, aki otthon fogorvos is, illetve műsorvezető, de ez váltott műszakban nem lehet gond, maximum egyeseknek később lesz barázdazárása. A dalról inkább nem nyilatkozom, de látszik, hogy teljesen jól érzi magát mindenki a színpadon, ezzel pedig a fellépők sorának mára vége.
Végül a szavazás alatti recap közben a felocsúdás mellett ráeszmélek, miért is szorong a mezei író ezen cikkek megírásától, hiszen a „jótól” messze álló műsor valamiért mégis kontinensen átívelő szeretetnek örvend. Mégis minden évben rávesz a lélek, hogy visszakeresés nélkül 2011-ig visszamenőleg bármelyik ország bármelyik dalát elénekeljem, szóval valamit mégiscsak tud az egész, amire nehezen találnék magyarázatot.
Még bőven tart meglepetést azért ez a pár este, hiszen alapvetően olyan botrányok is elénk fognak ugrani, mint a francia versenyző, akivel csak a döntőben találkozunk. Ő az a srác, aki marokkói muszlim, Franciaországot képviseli, meleg, de női parókában van. James Charles után egy hétnek ennyit el kell bírnia, a francia verseny megnyerése után egy nap alatt összeszedett 9000 hate-tweetet is Bilal Hassani, szóval kifejezetten szerencsés helyzetről nem beszélhetünk.
Eredményhirdetés, a mai továbbjutó országok az elhangzás sorrendjében: Görögország, Fehéroroszország, Szerbia, Ciprus, Észtország, Csehország, Ausztrália, Izland, San Marino, Szlovénia.
A 9-es nem kifejezetten szerencsés szám a magyar Eurovíziós történelemben: 2009-ben Ádok Zoli esett ki utoljára elődöntőben, ezek után pedig idén, 2019-ben nem sikerült egy hosszú sorozat után a továbbjutás. Akármennyire szeretném szapulni, a továbbjutók teljesen megérdemelten mentek tovább, San Marinóban hétfő délelőttig még biztosan szomszédos országba kell menni hídépítésért, de ez már csak részletkérdés. Folytatás csütörtökön, ahol komoly esélyesek mehetnek tovább, vagy hullhatnak ki. Csütörtökig búcsúzom.
Kiemelt kép: https://www.cnet.com
