Selena Gomez négy évig ült a napokban megjelent Rare című új lemezén, azonban lehet, hogy jobb lett volna, ha inkább megmarad az időnkénti dalmegjelenéseknél, vagy még négy évig dolgozik rajta, mert a címével ellentétben a Rare minden lett, csak nem ritkaság.
Selena Gomez 2015-ben megjelent Revival, és a 2013-as Stars Dance című albuma is adott valamit, amik miatt a mai napig visszatérek hozzájuk, és bár nem Grammy-díjas lemezek és dalok, szívesen előveszem őket. A Rare nem lett ilyen, sajnos végig sem érdemes hallgatni.
Az énekesnő valahogy mindig könnyedén belesimult az adott időszak zenei palettájának sokszínűségébe, és talán sosem vágyott kitörni abból a buborékból, amit létrehozott maga körül. Néhány dala igazán népszerű lett, melyeket a rádiók óránként 2-3 alkalommal játszottak, de egyetlen olyat sem tudok felidézni tőle, ami olyan igazán nagy durranás lenne. Talán mostanában ez nem is igazán elvárható, hacsak nem születik valaki Billie Eilishnek vagy Ed Sheerannak, ettől függetlenül viszont Selena Gomez másfél évtizedes munkássága fölött nem lehet szemet hunyni és nem is kell, hiszen szerethető, a Rare-nél viszont valami nagyon félrecsúszott.
Az elején még igazán kíváncsi voltam rá, és a lemez címadó dala, a Rare körülbelül azt a benyomást kelti, amihez hozzá vagyok szokva az előadótól. Olyan „selenás” – ismerős stílus, dallam, nem egy világmegváltó dalszöveg, de azért elmegy, olyan, mintha lefelejtették volna a 2013-as Stars Dance-ről.
A Rare-t követő Dance Again is ilyen. Semmi filozofikus, szívszorító gondolat, egy ritmusos, kissé elektronikus popdal, ami hozza a megszokott elemeket, hallgatható, szerethető, talán ez az egyetlen, amihez többször is visszatérek majd.
A kislemezként is megjelent Look At Her Now-ban idegesítő refrénnel találkozunk, a dal háromnegyedeként eladott hümmögés pedig igazán felejthető.
A szintén már korábban megjelent Lose You To Love Me sem hoz igazán újat. Minden Selena Gomez lemezen van egy ilyen „ballada”, amit a közvélemény még ennyi év elteltével is általában Justin Biebernek címez. A Revival esetében ez a Kill Em with Kindness volt – bár ez aligha köthető a napokban szintén újra felbukkant JB-hez – tulajdonképpen az egész dal elég kiszámítható.
Eddig tehát az első két dal egészen jó, pont azért, mert hozzák a megszokottat, a Ringnél azonban kezd olyan érzésem lenni, mintha ezt már hallottam volna, ettől kezdve pedig az egész lemez ilyen. Olyan, mintha egy egész albumot felépítettek volna ugyanarra az erősen poppos, elektronikus gitárral kísérletező zenei alapra.
A People You Know és a Let Me Get Me közötti váltást másodpercekig észre sem vettem, a refrén ritmusa pedig visszatérő eleme az egész lemeznek.
Konkrétan nincs rajta olyan dal, amiben nem ismerjük fel ugyanazt a riffet, ezen pedig a Kid Cudi közreműködésével készült záródal, az A Sweeter Place sem változtat, pedig vártam volna valami extrát már csak azért is, mert a Crowded Roomban közreműködő 6LACK kivételével ez az album egyetlen dala, amiben egy másik előadó is szerepel.
A Rare egy teljesen közömbös, unalmas lemez, a stílusa ráadásul kifejezetten idegesítő, annyira egy sémát követ. Olyan, mintha 41 percen keresztül egyetlen brutálisan hosszú, erőltetett dalt hallgatnék, aminek az elején még vannak meg-megcsillanó lehetőségek, a végére viszont olyan lapos lesz, mint a halál beálltát jelző egyenes vonal az EKG-n. Szerettem volna szeretni, de sajnos mindössze talán 2-3 dalára fogok a jövőben újra rákattintani.
