Óbudai Danubia Zenekar – 2

Hézer Luca 2018. okt. 25. 0 0

Az Óbudai Danubia Zenekar mindig figyel arra, hogy a mindenki által kedvelt klasszikusok mellett előkerüljenek ritkán játszott vagy kevésbé ismert darabok is. A „2” címet viselő koncertjüknél sem volt ez másként, ahol karmesterük mellett a közönség is igen fontos szerepet töltött be.

A koncert egy igen különleges művel, John Cage 4’33’’-jával indult. A darab – számomra – legfontosabb mondanivalója, hogy a csend, a szünet, a mozdulatlanság ugyanolyan alkalmas arra, hogy érzelmeket, feszültséget közvetítsünk, elgondolkodtassuk a közönséget. A zenekar tökéletesen ráérzett erre, tudatosan teremtették meg ezt a kapcsolatot egymással és a karmesterrel, amelynek öröm volt a részese lenni. A közönség viszont – mert sokak szerint ez inkább a közönség darabja, mint a zenészeké – tapasztalatom szerint feltűnően kevés jelentőséget tulajdonított a koncert ezen pontjának. Mintha csak öt perc „szünetet” nyertek volna a kezdés előtt, nem foglalkoztak sem a zenészekkel, sem a darab mondanivalójával, egyszerűen nem engedték, hogy a csend zenéje érvényesüljön.

Borzasztóan kiábrándító volt megtapasztalni, hogy a közönség egy része nem képes megadni a tiszteletet és az alázatot a művészetnek, sem a zenészeknek. Az álköhögések és a hétvégi ebéd megbeszélése legalábbis nem erről tanúskodott az én szektoromban. Amikor azonban sikerült elvonatkoztatnom minden zavaró tényezőtől, és csak a színpadra koncentráltam, végre sikerült túllendülnöm a negatív tapasztalatokon, és úgy éreztem, megkaptam a darab üzenetét. A zenekar és a karmester tett róla, hogy így legyen.

Cage-t Charles Ives darabja követte, amely megfelelő folytatása volt a csend által elért feszültségnek. A rövidke műben a csendes, lágy, alig hallható harmonikus szólamok gyönyörűen jelentek meg. A karmester, Azis Sadikovic kiválóan vezette a zenekart, instrukciói és stílusa új színt vittek a művekbe. Különösen a vonós szólamok nyújtottak felemelő élményt A megválaszolatlan kérdésben. Fokozás, visszatartott feszültség és kifejező játék volt jellemző szinte minden zenészre. A szóló fúvós hangszerek pedig remekül törték meg a már-már idilli hangulatot, az ő modern, diszharmonikus párbeszédük kellett a teljes hatás eléréséhez. Ehhez pedig a zenekar és a karmester attitűdje megfelelő alapot nyújtott.

Aaron Copland szvitje már egy kissé andalítóbb, líraibb hangvétellel folytatta a koncertet. Az ígéret földjének részlete szintén a már megteremtett összhangot vitte tovább, a diszharmonikus elemek kizárásával. Ezt követően Elmer Bernstein darabja jelentette az újabb fordulatot a koncerten A hét mesterlövésszel. A filmzenés elemek immár teljesen elborították a színpadot, az ütős szólamok pedig tovább erősítették a tipikus amerikai zene motívumait.

Ellington Új világ jő című darabjában a koncepció tovább fejlődött. Ekkorra, amikor már mindenki füle hozzászokott a modern zene dallambeli és hangszerbeli megoldásaihoz, a filmzene után a jazzes részletek sem okoztak értetlen pillantásokat. A vonós és ütős szólamok továbbra is rendkívül kifejezőek voltak, a karmester elképesztő energiákat és ötleteket vitt az előadásba, a valódi jazz-zongora hatása azonban számomra elmaradt. Talán a darab rövidsége és a többi mű klasszikussága miatt. A dob tökéletesen illeszkedett a darabba, ám a zongora valahogy nem teremtette meg azt a hangulatot, amire vártam.

A koncert második része már csak egyetlen (nem is akármilyen9 darabot tartogatott számunkra. Dvořák IX. Új Világ Szimfóniája a műfaj egyik legkiválóbb felépítésű, legszebb témákat felvonultató példája, amit sosem lehet elégszer hallani. Kiváltképpen akkor, ha egy olyan tehetséges karmester dirigál, mint Azis Sadikovic. Számomra teljesen új betekintést adott ebbe a sokszor játszott és hallott műbe. A késleltetések, az intonációk, a kifejezések teljesen új, modern formába öntötték a klasszikust, aminek köszönhetően a vonós szólamok már az első tételben megteremették az emelkedett hangulatot. Való igaz, nem minden momentum sikeredett tökéletesre technikailag, de az érzelmi háttér így is megvalósult.

A szimfónia talán legfelkapottabb, II. tétele azonban már nem kapta meg ezt az odafigyelést. A szólamok elcsúsztak, s bár voltak kiemelkedő részletek, zenekari megmozdulások, különösen a fuvola részéről, az összkép mégsem akart kirajzolódni. A III. tételben ez az érzés már halványult, köszönhetően az intenzitásbeli igényességnek, amit a karmester rendkívül jól érzett és éreztetett a zenekarral. A téma itt már precízen és egyedien fel volt építve. A brácsa és a cselló szólamot kiváltképp érdemes kiemelni ebben a tételben kifejező játékuk miatt. Az utolsó részben szintén ők, valamint a hegedűk jeleskedtek. A várt katarzis sem maradt el a IV.tételben. A II. tétel gyengesége után már egy összeszedettebb befejezést kaptunk, ahol kifejezetten egyedi és élvezetes formában jelentek meg a főbb motívumok. Az érzelem tehát nem maradt el  (csak a közönség részéről).

Kiemelt kép: ArtNews.hu

Tags: Aaron Copland, Azis Sadikovic, Budapest, Charles Ives, Dvorák, Ellington, John Cage, karmester, Óbudai Danubia Zenekar, zene, zenekar Categories: DOB+BASSZUS
Related Posts