Nehéz és hálátlan feladat a nemlétről írni, mégis úgy érzem, meg kell próbálnom. A Ljubljana zenekar ugyanis nem létezik, a Kiadatlan viszont itt áll előttünk, teljes színes pompájában, ereje teljében, hogy „posztumusz” albumként kiszolgálja a keleti régió legnemesebb igényét, és megtermékenyítse a debreceni zenei kultúrát.
Cívis
Az ország második legnagyobb városának underground zenei terei egy jó ideje mesterséges lélegeztetésen vannak, ez a tény már-már a magától értetődésbe fullad, nem övezi különösebb meglepődés. Természetesen vannak kisebb eredmények, akadnak olyan kulturális szereplők, kik a lélegeztetés tempójával nem egyetértve, megpróbálják felfrissíteni, felrázni ezeket a tereket. A nagy nyilvánosság előtt Debrecen neve összeforrt a Tankcsapdával, és ezzel a nyilvánosság úgymond meg is elégszik, nem tartja feladatának feltárni az underground színtér kincseit. Pont ilyen kincs volt a Ljubljana, mely nemcsak zenekarnak, hanem az alulról jövő kezdeményezések princípiumának is tűnt, mint közösség. Jómagam is sokszor jártam az általuk szervezett próbatermi összejöveteleken, éreztem a buzgó hitet, és láttam a lehetőséget, hogy esetlegesen képesek megugrani a nyilvánosságküszöböket úgy, hogy a debreceni underground is képes fellendülni, és kialakulhatnak egymástól elkülönült, de mégis párbeszédben lévő szcénák.
A párbeszéd mindenképpen fontos az ilyen apró terekben, hiszen az nem biztos, hogy előrevezető, ha a zenekar angolszász eredetű, neoindie gesztusai tesznek pecsétet a város kulturális horizontjára, bár megvannak ennek az előnyei és hátrányai is, ahogy ezt egyébként Pécs esetében, az alternatív folytonosságban érzékelhetjük. A zenekart természetesen nem a küldetéstudat működtette, ezek a folyamatok természetszerűleg következnek az alkotóközösség létgyakorlásából. Önmagában szerveződő valóságok ezek, olyan hatásegyüttesek, melyeknek lényegi lenyomata a Kiadatlan; egy olyan lemez, mely nem tűz ki maga elé elvárásokat, egy pillanatig sincs benne megfelelési kényszer.
Kiadatlan
Hihetetlen plurális az album zeneileg, mely sokszínűségnek egyetlen egy pontjában érzékelek interferenciát, mégpedig a dalszerzői akarat és a hangszeres akarat találkozásában. Az előbbi leginkább a formaiságban, a letisztultságban próbál kifejeződni, az utóbbi pedig ezt kikezdve a zenei témák által igyekszik érvényre jutni. Vannak olyan versszak alatti témák, melyek inkább a szolgálatba lépnek vissza, ilyenek a You shine on me verzéi is, vagy esetleg a You’re not alone refrénje, bár meg kell jegyezni ezekkel kapcsolatban, hogy a témaorientációt ezeken a dalhelyeken sem vetkőzi le a zenekar. Mindkét akarat mellett szólnak érvek, ezt az interferenciát a tudatos rálátás különböző módszereivel meg lehet szüntetni.
A dalszerzői intenció leginkább egyszerűségre törekszik, valószínűleg a témavariációk sokasága nélkül is működne maga a dal, viszont ez az egyszerűség olykor olyan kihasználatlan tereket szervez a zenében, hogy a zenekar többi tagja belső késztetést érez ezek kitöltésére. Az anyagon tobzódnak a jobbnál jobb témák, a különös strukturális elgondolások, metrumváltakozások, melyek nem csupán egy, a dalszerző által felkínált légüres tér kitöltései, hanem reflexiók a szövegre is.
A szövegírói irányultság hasonlatos a zeneihez, nem kíván komplexet mondani, többféle értelmezésre lehetőséget adni, popzenei gesztusokkal és bemondásokkal operál. Ez utóbbi egy másik szempontból erőssége is lehet az anyagnak, amennyiben az ipari közegben való létezésről beszélünk, az énektémák és az egyenes refrénsorok egyértelműen befogadhatóvá teszik a dalokat. A progresszív riffvariánsok és a dalokon belüli innovatív ötletek valamelyest megpróbálják kibillenteni a Kiadatlan számait ebből a befogadhatóságból, több-kevesebb sikerrel. Az említett interferencia nem probléma akkor, ha koncepciózus, ha az attitűdbeli különbség a zenekar tagjai számára nyilvánvaló, és mindenki, aki a közösségben részt vesz, tudatos reflexióval igyekszik segíteni a közös munka finomodását.
Színek
Amit mindenféleképpen kiemelendőnek tartok a Ljubljana zenei világával kapcsolatban, az a tagok különleges, árnyalt zenei hozzáállása. Klisének, elcsépelt frázisnak hat, ha azt mondom, hogy ezeknek a különböző realitásoknak az összeadódása, fura együttállása adja ki a zenekar mivoltát, de azt kell mondjam, tényleg így van, sőt hozzá kell tennem, ritka ez manapság. A hasonló zenekaroknál leginkább a frontember étosza az, ami a befogadók lelkét körüllengi, a Ljubljana esetében ez csak részben igaz, hiszen Gáll Dávid mellett Vitányi Dávid „Viti”, Budai Levente „Lecsó”, illetve Fekete Barna is erőteljesen alakítja az egészről alkotott képünket. Vitányi Dávid a progresszivitást hozza be a Lljubljana realitásába, illetve kísérletet tesz a szolgai basszusgitározásról szóló pusztító és egyoldalú tézisek redukciójára. Ő a hangokat sosem hagyja egyedül, nem hisz a kiaknázottságban, a triolák nagy ösmerője, ha meg is szilárdít magában egy témát egy adott fekvésben, akkor is megismétli egy oktávval feljebb. Budai Levente már egy fokkal bátrabban mozoghat témáival, és milyen jól teszi, Vitányihoz hasonló attitűddel áll bele a riffírásba, de néhol úgy érezhetjük, hogy egy szélesebb spektrumon mozog. Olykor úgy érzékelem, hogy Gáll Dávid hiába tetszeleg a dalszerzői szerepkörben, Budai valahogy erőteljesebben szervezi meg a Ljubljana fundamentumát. Egyes riffjei megtalálják a kapcsolódási pontokat a Gáll-világgal: énekelhetőek, dúdolhatóak, jól értelmezhetőek. Fekete Barna érkezett talán a legmesszebbről, ha a komolyzenét el szeretnénk különíteni témánktól (nem szeretném, ezt a zenekart is elég komolynak tartom), de az a fajta oktatás, melyet ő kapott, nem kivehető a játékból, hozzátartozik az ő attitűdjéhez. Mindez tükröződik kimértségében, pontosságában, kíváncsiságában, a dzsesszel való ismerkedésében, a Lljubljana élő metronómjaként volt lelke a zenekarnak. Az ilyesfajta zenekaroknál nem sokszor látunk olyan ütőst, aki technikailag ilyen szinten lenne, érdemes figyelni, ahogyan lépten-nyomon új hangszerelési irányokba tereli az anyagot játékával. Már nem annyira komolyzenész, hogy ne kísérletezgessen, még nem annyira jazzista, hogy érdektelenné váljon, valahol a kettő között mozog, hihetetlenül elhivatottan. Végül ez az elhivatottság a zenekar végét jelentette.
A Ljubljana hagyatéka
Azt gondolom, hogy az egész keleti régió örülhet, hogy ezek a dalok rögzítésre kerültek, és megmutatták, hogy van még ereje az undergroundnak. Kicsi, de van. Remélem, precedensként szolgál a Kiadatlan mindannyiunk számára és példaként, sőt tanulságként, hogy nézzük csak, csináltak ezek az egyszerű, szeretetteljes srácok egy kis Nyugatot ezen a hátborzongató Keleten.
Kiemelt kép: LJUBLJANA BAND Youtube csatorna
