A Budapesti Tavaszi Fesztivál négy részből álló sorozatának első koncertjén a modern klasszikus zene uralta a színpadot mind a zeneszerzőket, mind az előadóművészeket tekintve. A műsor koncepciója egy változatos zenei folyamattal vezet át minket Richard Wagner és Liszt Ferenc kapcsolatán, valamint Schönberg mahleri reflexióin, ami végül Bartók remekművében teljesedik ki. A végeredmény pedig egy minőségi kortárs klasszikus előadás.
Az este Richard Wagner Siegfried-idilljével indult, amelynek átiratát Alfred Pringsheim készítette el zongorakvintettre. Ezt hallhattuk elsőként Zétényi Tamás (cselló), Lisa Romain (hegedű), Tóth Kristóf (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), valamint Hámos Júlia (zongora) előadásában. A zeneszerző operájának (Siegfried) témáit vonultatja fel különös tekintettel a hegedű szólamára. Első sorban ez a hangszer interpretálja az eredeti dallamokat, motívumokat, amelyek rendkívül szélsőségesek, csapongóak. A darab mégis a meghitt, nyugodt idillt tükrözi vissza – ám ez az elgondolás a kvintett felállásban kissé háttérbe szorult. Ez alól egyedül a zongoraszólam volt kivétel, amely hűen követte a romantikus irányvonalat.
A cselló ritkán kerül középpontba ebben az darabban, Zétényi Tamásnak ennek ellenére sikerült visszaadnia a boldog, meghitt többlettartalmat úgy, hogy a modernség sem veszett el mellette. A második hegedűszólam és a brácsa teljes elnyomás alá került, a mérleg túlságosan is az első hegedű javára billent. Az eredeti témától elrugaszkodott fő szólam és a kísérete közötti disszonancia megnehezítette a koncentrációt. A szélsőséges és a harmonikus irányvonalak ütközése miatt nem kaptunk egy egységes képet, ami a dallamot előrevitte volna. Ha felidézzük Glen Gould zongoraátiratát, rögtön egyértelművé válik a hiányérzet: ennek a darabnak vagy több hangszer kell, így adva több centrumot az előadásnak, vagy pedig egyetlen zenésznek kellene végigvinni az egész gondolatot. A köztes állapot ebben az esetben félsiker.
Ugyanez azonban közel sem mondható el a zeneszerző apósának, Liszt Ferencnek műveiről, amelyeket éppen Wagner haldoklása és halála ihletett. A zavartság, befelé fordulás, az ízig-vérig modern dallamok és zenei megoldások uralják a Gyászgondola (S. 200/2 és S. 200/1) mindkét darabját. A viszonylag egyszerű dallamok az intonáció és a zeneiség hatására válnak nyomasztóvá, hathatóssá. Demény Balázsnál pedig keresve sem találhattunk volna alkalmasabb zongoristát, aki mindezt a lehető legtermészetesebb és befogadhatóbb előadásmóddal közvetíti a közönség felé. Nemcsak a gondolatmotívum fut végig láttatóan – cseppet sem erőltetetten – a zongoraszólamon, hanem a gyász hangulatfestése is megelevenedett.
https://www.youtube.com/watch?v=INcmX27TVfo
Zétényi Tamás ismét megmutathatta atmoszférateremtő játékát a fő motívum által, teljessé téve ezzel az összképet. Az R. W. – Venezia (S. 201.) címet viselő rövid zongoradarab pedig az őszinte, túlcsorduló érzelmeknek köszönhetően tetőpontra helyezi a négy alkotás folyamatát. A koncert gordonkaművésze így írt a Liszt-darabokról:
Wagner halálának előérzete és halála mélyen megérintette Lisztet, és ezt zeneművekké transzformálta. E négy mű a kései Liszt legérdekesebb, legmodernebb és egyben legmegrázóbb alkotásai, sőt, az életmű legjelentősebb darabjai közé tartoznak.
A lélek és a gyász vívódása végül a vonóskvartettben csendesül el a Richard Wagner sírjánál (S. 135) című darabban. A vonós hangszerek a temetés és az elengedés megidézésével zárják le a négy mű gondolatmenetét.
A koncert második felében ismét visszatérünk a szenvedélyes, élettel teli világba Schönberg 2. (fisz-moll) vonósnégyesével (op. 10.). Már a mű elején érezhető, ahogyan a dallamok áradata magával ragad minket. A különböző érzetek mozaikszerűen követik egymást hol reflektálva a másikra, hol pedig teljesen önállóan megszületve. Különösen a II. tételben jelenik meg a hektikusság a túlcsorduló érzelmek és gondolatok révén, amelyet Rácz József (hegedű), Baksai Réka (hegedű), Zétényi Tamás (cselló) és Tornyai Péter (brácsa), azaz a Classicus Quartet valósított meg. Az utolsó két tételben Brassói-Jőrös Andrea színesítette energikus szopránénekével a vonósnégyes játékát. Az énekhang nem kiegészítette többi szólamot, hanem feléjük emelkedett, az énekesnő érzelemgazdag előadásmódja pedig így igazi muzikális élményt nyújtott.
Az igazi finálét azonban a Bartók 2. szonáta hegedűre és zongorára hozta el számunkra Pusker Júlia (hegedű) és Hámos Júlia (zongora) előadásában. Ebben a darabban minden egyesült, amire a 20. századi magyar zene és Bartók neve hallatára asszociálunk. A zeneszerző műve már közel sem azt a célt szolgálja, hogy klasszikus virtuozitásával, csilingelő dallamával levegye a közönséget a lábáról, hanem egy sokkal mélyebb és bonyolultabb világot tár elénk, ahol a benyomások, érzetek mindennél többet jelentenek.
A vonókezelési és intonációs bravúrokat felvonultató Pusker Júlia pedig pontosan érzi ezt a stílust, valamint azt, hogyan lehet megvalósítani a színpadon. A magasfokú koncentrációt igénylő szonáta középpontba helyezi a hegedűt, különösen az első tételben (Molto moderato), ahol a zongora a hangulatfestés szerepét játssza. A második tételben (Allegretto) azonban az újragondolt magyar motívumok mellett számos fontos momentum jut az addig mellőzött hangszernek, ezeket pedig Hámos Júlia elegáns és érzelemgazdag játékával biztosította. A két művésznő – akárcsak a koncert többi zenésze – képes megjeleníteni azt a klasszikus zenét, ami egyszerre gyönyörködtet, elgondolkodtat és képes váratlan fordulatokkal meglepni. A közelmúlt ezen zenei szakasza rendkívül jól illeszkedik a mai feltörekvő művészek stílusához. Bartókék repertoárját pedig mindig érdemes újra fellapozni…
Kiemelt kép: Budapesti Tavaszi Fesztivál
