„Vannak az ismert dolgok. És van az ismeretlen. Közöttük kapu áll – ez a kapu akarok lenni. Én akarok lenni a kapu…” – Jim Morrison
„Skót vagyok, legalábbis annak mondanak.
Igazából a rejtélyes keresztények örököse, kígyó a völgyben.
Egy katona családjának gyermeke.
Lázadtam az egyház ellen az izzás fokozatai után,
igyekeztem behízelegni magam az iskolában, és megtámadtam a tanárokat.
A sarokban kaptam egy padot – bolond voltam.
És a legelevenebb gyerek az osztályban.
Séták Washington városában a néger utcákon,
a könyvtár és a könyves boltok, narancssárga tégla a forró napon.
A könyvek és versek mágiája.”
(An American Prayer, 1978. november 17. – Földes László fordítása)
Jim Morrison 1943. december 8-án született a floridai Melbourne-ben. Egyedülállónak mondta magát, családtagjairól pedig azt, hogy meghaltak. Mindez hozzátartozói védelméhez és a titokzatosságához kellett – nem akarta, hogy bárki is tudja, ő is származik valahonnan. Másrészről szeretteit próbálta ezzel a kijelentésével megvédeni mindattól, ami rossz fényt vetne rájuk. Az alig négy éves Jim és családja, a mexikói sivatagban autózva egy teherautónyi indián munkás balesetének volt szemtanúja. Az úttesten heverő halott indiánok látványa először keltett félelmet a gyerekben, akinek lelke akkor, abban a pillanatban véglegesen egyesült az „őrülten bolyongó sámán” lelkével. Ennek a találkozásnak a mély lenyomata egész későbbi életútját végigkísérte, így gyakran megjelenik motívumként zenéjében és verseiben is.
Indián varázsló
– megsejti halálát –
Tegnap éjjel álmomban, sütött a hold és táncoltam.
Hangom csuklott törötten, szellemek jártak körömben.
Nyelvem alatt izzó parázs, három napig tart a varázs.
Féltem, arcom földbe fúrtam, hideg verejtékben úsztam,
Vállamra ültek szellemlények, farkasszemet velük nézek.
Nem mondtak ők semmit talán, csak két szót súgtak:
Párizs, Halál.
Ifjúként koraérett gyerek volt. Szerette a Mad magazint, és maga is gyakran rajzolt képregényeket. A szadista jellegű rajzokon általában a testi szükségletek és a szexualitás kaptak fő hangsúlyt. A középiskola elvégzése után az ULCA filmes szakára jelentkezett. Saját bevallása szerint csak azért döntött így, hogy ne kelljen se bevonulnia, se munkát vállalnia. Egyértelműen elutasította a háborút, értelmetlennek és szükségtelennek találta, hasonlóan a 60-as évek fiataljaihoz. Emberi mivoltuktól megfosztott rabszolgáknak tartotta a katonákat, akik a szolgálatuk lejárta után a mély depresszió árnyékában kényszerültek életük további részének leélésére.
Forrás: www.rbcant.us
Elhivatottan kereste a szabadságot, ami szerinte ott rejtőzik minden pillanatban, és csak arra vár, hogy felfedezzék. 1965-ben egy júliusi napon találkozott újra zongorista barátjával, Ray Manzarekkel. Miután mesélt neki a fejében lejátszódó koncert víziójáról, és elénekelte az ekkor még ismeretlen „Moonlight Drive”-ot, Ray felfedezte benne a tehetséget, a rockzenészt, a sámán-költőt, aki sosem akart zenei ikon lenni, egyszerűen az emberi tudatalatti feltárását hirdette. A négy főből álló The Doors a kezdeti nehézségek után sikert sikerre halmozott. Az emberek rajongtak Morrison színházáért. Szórakoztatni akart, lehetőséget adni a közönségnek a zenével elérhető teljes átlényegülésre, elvezetni őket az ismeretlen kapuihoz.
„Szerencsésnek tartom magam. Tökéletes eszközt találtam az önkifejezésre. Zene, írás, színház, akció – mindet űzöm. Amikor egy koncerten a dalaimat éneklem, az drámai, színpadi cselekmény is, de nem csak az, hanem egyben társadalmi megmozdulás is, valódi tett.”
Azt vallotta, hogy egy koncert akkor jó, ha a zenészek és a hallgatóság közös élményt élnek át. A Doors egyetlen üzenete mindig is csak a szabadság volt. A rajongók pedig vágyták a gyíkkirályt, aki felfedi előttük a pillanatok valódiságát, aki elviszi őket a sivatagba, aki kiragadja őket a „születés-orgazmus-halál” körforgásából. Vonzalma a rémületkeltéshez néha egészen a végletekig vitte őt. Borotvaélen táncolva élte az életét, és amikor a színpadon volt, az emberek érezték ezt. Bármelyik pillanatban kitörhetett az a folytonosan a mélyben lappangó beteljesülés, amit Jim magában hordozott. A dobos, John Densmore elmondása alapján a Doors koncerteken egyfajta vallásos élmény jött létre a közönség és a zenekar között. Morrison annyira heves és erőteljes volt, hogy az embernek végig azon járt az esze, mikor történik valami hátborzongató dolog.
Jimet azonban egy idő után megmérgezték a ráaggatott címkék, skatulyába zárta őt a vak imádat, aminek áldozatul is esett. Sokan később már csak a botrányt akarták, a bolondot, aki bármikor képes megbotránkoztatni bárkit a környezetében. A tudat, hogy tényleges üzenete nem ért célt, megtörte, és egyre több súly nehezedett a vállára. Az egykori nagy Doors egysége is megbomlott. A művész úgy érezte, irányítják és manipulálják, így otthagyva a zenekart új inspirációk után nézett.
„Huszonhét éves vagyok. Túl öreg ahhoz, hogy rockénekes legyek. Semmi értelme. Elegem van az egészből. Az emberek továbbra is rock and roll sztárként tekintenek rám, én meg nem tudok vele mit kezdeni. Ki nem állhatom. Örülnék, ha az emberek nem ismernének fel…”
Ezért is ment Párizsba. Verseket akart, feltöltődést, ismeretlenséget. Nyugalomra vágyott.
Végül ez a város szolgált a tragikus hirtelenséggel bekövetkező halálának színhelyéül is 1971. július 3-án.
Felhasznált források:
- Stephen Davis: Jim Morrison élete, legendája, halála. Budapest, Cartaphilus. 2005.
- Oliver Stone: The Doors. TriStar Pictures, 1991.
- Ben Fong-Torres: Doors. Budapest, Cartaphilus. 2008.
