Korunk egyik kedvelt nézete szerint a zeneszerzők egytől-egyig a múzsa csókját váró, zeneszerzésre teremtetett, isteni sugallat hatására alkotó géniuszok, akiknek műveit csak a legnagyobb áhítattal, egy elsötétített koncertteremben hallgathatjuk, így tisztelve alkotóegyéniségüket. Nem volt azonban ez mindig így.
A romantikus ideák világa előtt
Régebbi korok zenei szokásait vizsgálva azt látjuk, hogy korántsem övezte akkora tisztelet és rajongás a zeneszerzőket, mint ma, és általában összesen két út állt előttük: vagy egy főúri udvar, vagy valamely egyház szolgálatába szegődtek és az ottani igényeknek megfelelő zeneműveket komponáltak. Ez a rendszer nagyjából a 19. századig tartott, amikortól egyre nagyobb teret kapott az a romantikus elképzelés, mely szerint a zeneszerzők valamilyen isteni sugallat által komponálnak és a közönség dolga nem a művek megrendelése, hanem a szerzői ihletből született művek befogadása. Szépen lassan tehát elkezdett kettéválni a megrendelésre író zeneszerzők (ma ezt alkalmazott zeneszerzőnek hívjuk) és a magukat le nem kötő, individualista szerzők csoportja, akik nem „parancsra” írnak, hanem akkor és azt, amit jónak látnak (mondanom sem kell, hogy az utóbbiból megélni nem könnyű feladat).
Forrás: https://www.classicfm.com/discover-music/latest/composer-manuscript-handwriting/haydn-manuscript/
Mivel manapság inkább az utóbbi zeneszerzői attitűdöt tartjuk természetesnek (vagy komolyan vehetőnek), érdemes megismerni az ezt megelőző korok szokásait is, hogy megérthessük, miben gondolkodtak máshogy. Ahhoz, hogy kicsit belelássunk például a 18. századi zenei világba, Josehp Haydn életét és zeneszerzői munkásságát hívom segítségül. Életének nagyobb része leírható egyfajta korabeli zeneszerzői archetípusként: 1761-től egészen 1790-ig folyamatosan az aktuális Esterházy herceg szolgálatában állt és az esterházyak valamely birtokán élt. 1761-ben kötött szerződése szerencsére fennmaradt, így tudjuk, hogy milyen feladatokat kellett ellátnia. A magyar fordításból közlök részleteket:
„[…] 2. Joseph Heyden belső-tisztviselőnek minősül, és akként kezeltetik. Ezért a Herceg úr Őfőméltósága kegyesen bízik abban, hogy magát hercegi udvarhoz tartozó, tisztességes belső-tisztviselőhöz méltóan, józanul viseli, s alárendelt zenészeit nem brutálisan, hanem higgadtan és szerényen, nyugodtan, derekasan vezeti majd, kivált ha magas uraságok előtt muzsikálnak. A másodkarmester [Haydn] alárendeltjeivel egyetemben mindig uniformisban tartozik megjelenni; gondoskodjék továbbá Joseph Heyden arról is, hogy nemcsak ő maga, hanem mind a hatáskörébe tartozók is mindig tisztán, az előírásnak megfelelően, fehér harisnyában, rizsporosan, copffal vagy vendéghajjal, de mindenesetre egyöntetűen mutatkozzanak. Éppen ezért,
- mivel a többi muzsikusok a másodkarmesterhez igazodnak majd, olyannyira mintaszerűen kell viselkednie, hogy alárendeltjei az ő jó tulajdonságairól példát vehessenek. Kerüljön tehát Joseph Heyden mindenfajta bizalmaskodást, közös evés-ivást s egyéb bizalmas érintkezést a muzsikusokkal, hogy az őt megillető tiszteletet el nem veszítse, hanem azt megtartsa, hogy alárendeltjeit annyival is könnyebben rábírhassa a kötelező engedelmességre, amelynek hiánya kellemetlen következményekre, félreértésekre és huzakodásra vezethet.
- A Herceg úr Őkegyelmessége mindenkori parancsára köteles a másodkarmester Őfőméltóságának tetszése szerinti zeneműveket komponálni. Ezen új zeneműveket senki útján közzé nem teheti, még kevésbé másoltathatja le, hanem azokat kizárólag Őkegyelmessége számára kell fenntartania. Főként pedig Őfőméltósága tudta és kegyes beleegyezése nélkül a másodkarmester senki másnak nem komponálhat.
- Joseph Heyden (akár itt Bécsben, akár az uradalomban) naponta délelőtt és délután megjelenik az előszobában, és megtudakolja a zenélésre vonatkozó hercegi parancsot. […]
- Joseph Heyden kötelessége az énekesnők tanítása, nehogy azok a Bécsben sok fáradsággal és költséggel, előkelő mesterektől tanultakat a vidéken elfelejtsék. Mivel pedig a másodkarmester különböző hangszerek ismerője, az azokon való játékban magát hasznosítsa. […]
- [A] másodkarmester számára a Magas Uraság 400 Ft évi járandóságot állapít meg, ami a Főszámvevőség által negyedévenként kerül kifizetésre. Ezenfelül
- az uradalomban Joseph Heyden a tiszti asztalnál étkezik, vagy napi fél forint koszpénzt kap. […]”
Mai fejünkkel minden bizonnyal meglepő egy ilyen szerződés. Nem is tűnik valószínűnek, hogy bármely kortárs zeneszerző elfogadna egy olyan állást, ahol a művei nem a saját, hanem munkáltatója tulajdonában kerülnek és ahol naponta kétszer meg kell jelennie a főnöke előszobájában, hogy parancsokat kapjon (a fehér zokniról, parókáról és rizsporról nem is beszélve). Azonban Haydn számára nem lehettek meglepőek ezek az elvárások, a kor ilyen jellegű szerződései ugyanis mind ehhez hasonló feltételeket tartalmaztak. Érdemes felfigyelni arra is, hogy hiába ismerjük ma csupán zeneszerzőként, munkakörébe más is beletartozott: feladata volt továbbá az udvari zenei élet szervezése karmesterként és zenészként is.
Az individualista zeneszerző ideája a valóságban
Szó sincs tehát arról a felfogásról, hogy a zeneszerző individualista művész aki – ugyan dolgozik ezt-azt az éhenhalás elkerülése érdekében – csupán a zeneszerzésért él és műveinek fogadtatásától függetlenül komponál. Haydn nem azt komponált, „amit akart”, hiszen szerződés kötelezte arra, hogy a herceg kívánságai szerint szervezze az udvar zenei életét. Távol álljon tőlem ugyanakkor, hogy a mestert csupán egy ügyes iparosként ábrázoljam, hiszen a megszületett művek tehetséges és rendkívüli zeneszerzőt mutatnak. A figyelmet csupán arra szeretném felhívni, hogy Haydn – minden zsenialitása mellett – sok művét nem azért vetette papírra, mert az ihletet erre indította.
A különböző alkalmakra született művek jellegét természetesen meghatározhatta, de folyamatosan alkalmazkodnia kellett a rendelkezésére álló erőforrásokhoz (zenészei képességeihez, a zenekar méretéhez stb.), azaz az alkotási folyamatot mindenféle hétköznapi és prózai szempontok is befolyásolták. Ezen ismeretek fényében könnyen megérthető az is, hogy miért írt több, mint száz darabot barytonra. Mai gondolkodásunkkal könnyen juthatnánk arra, hogy Haydn valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan vonzódást érzett a – ma már nem igazán ismert – hangszer iránt és ez abban mutatkozott meg, hogy sok művet komponált rá. A művek születésének hátterében azonban egészen egyszerűen az állt, hogy ezen a hangszeren játszott Esterházy Miklós, így az udvari zeneszerzőtől elvárták, hogy darabokat írjon a herceg számára.
Azon túl, hogy érdekes a fentiekhez hasonló részleteken keresztül belelátni egy másik kor világába, érdemes lehet foglalkozni ilyen jellegű kérdésekkel, manapság ugyanis hajlamosak vagyunk talán túlságosan is felértékelni az individualista művész ideáját (bár valójában kevés olyan zeneszerző van, aki tényleg minden külső megkötéstől függetlenül alkot). Árnyalhatja viszont a hozzáállásunkat, ha tudatosítjuk, hogy a mai komolyzenei kánonnak sok olyan mű a része, amelyek megrendelésre születtek és amiknek az értékéből és az őket komponáló szerzők teljesítményéből ez a keletkezéstörténeti tény semmit nem von le.
A szerződés forrása: Bartha Dénes–Révész Dorrit, Joseph Haydn élete dokumentumokban (Budapest: Zeneműkiadó, 1978).
Kiemelt kép: esterhazy.at
