Kedélyállapot-változások az éjszakában, szex, érzékenység, műfaji kavalkád, előadói bravúrok – The Weeknd március 20-án megjelent After Hours című lemeze végre odaemeli korunk egyik legnagyobb popsztárját, ahol már előkészítette magának a helyet karrierje indulásakor.
The Weeknd azon popsztárok egyike, akik nem tudnak úgy új anyagot megjelentetni, hogy attól ne robbanna fel az internet. Köszönhető ez annak, hogy az ilyen előadók nemcsak zenéjükkel, hanem marketing eszközökkel is kiépítettek maguknak egy olyan sejtelmes online karaktert, ami szinte teljesen eltűnik a világ elől, ha épp nincs mit promóznia, majd egy okosan megformált, kreatív univerzummal tér vissza a közösségi médiába, ezzel megadva a megfelelően komplex és izgalmas keretet a lényegnek: a zenének. The Weekndet mindig kiemelte a körülötte működő zenei világból, hogy éneklésben köröket ver mindenkire (Frank Oceant leszámítva persze), aki hasonló műfajban mozog, illetve, hogy instrumentálisan igyekszik változatos anyagokat készíteni, rengeteg különböző stílusú producert bevonva a munkába. Így kerülhetett a képbe a trap-beatek koronázatlan királya, Metroo Boomin, a svéd pop-isten, Max Martin és még az egyszemélyes Tame Impala Kevin Parkere is. Ez a sokszínűség pedig az album legüdítőbb tulajdonsága lett.
Az After Hours-ön minimálisra van redukálva az unalomig űzött trapzene, ezáltal sokkal nagyobbat üt egy-egy kortárs hiphop alap (Heartless), mintha végig abból állna az LP. Helyette így-úgy bejön a képbe drum ’n’ bass (Hardest To Love), a UK garage (Too Late), és nagyon-nagyon sok szintetizátor, amik gyakran emlékeztetik az embert a 80-as évek popzenéjére, mégsem viszik túlzásba. A sort pedig lehetne folytatni (funky, EDM, stb.).
A beatek tehát megállás nélkül támogatják Tesfaye-t abban, hogy egy meglepetésekkel teli albumot hozzon létre, és meg is hálálja ezeket bravúros vokál-teljesítményekkel, merítve talán az egész 20. század amerikai könnyűzenéjéből. Olykor a 80-as, 90-es évek R’n’B-jéhez nyúl, máskor meg Lana Del Rey introvertált énekstílusának hatása érződik, és persze nem szakad el a 2010-es évek korstílusától sem; a Snowchild című dalt a legtöbb kortárs hiphop/R’n’B előadó előadásában el tudnánk képzelni, csak nem ilyen jól. Közreműködők nélkül (!) hoz le egy 13+1 számos albumot úgy, hogy nagyon ritkán unatkozik az ember, aki hallgatja.
Szintén az előadó beérését igazolja az, hogy egy összetettebb személyiség észlelhető a dalszövegek mögött, mint az eddigiekben. Az After Hours egyetlen éjszaka érzelmi hullámvasútját írja le, ami inkább csapongó, mintsem lineáris. A kedélyállapot-változások pedig sokkal közelebb hozzák Abelt ahhoz, hogy egy valós, azonosulható karaktert mutasson be az albummal. Persze megmarad az a fajta beszédmód, ami jellemző a mai mainstream hiphopra: siker, kocsik, nők, pénz, romantizált dekadencia. De öröm hallani, ahogy The Weeknd egyes számokban jóval sebezhetőbb, érzékenyebb embert ábrázol. Jó lenne, ha a zenei sajtó is inkább az ő lírikai stílusfejlődésére figyelne, nem pedig azt kutatná, hogy melyik dal szól Selena Gomezről és melyik Bella Hadidról. (Bár tény, hogy nem lennék Weeknd exe, amikor arról énekel millióknak, hogy mekkorát szexelt valakivel a stúdióban.) Persze nem egy költőről beszélünk, nem a világ legmélyebb megfejtéseit kínálja tálcán, de jó érezni a tendenciát, hogy hajlandó olykor elhagyni a macsót, és egy érzékenyebb képet festeni magáról. Tény ugyan, hogy rá eddig is jellemző volt ez, de most hat a legőszintébbnek.
Sokat lehetne még beszélni az After Hours-ről, de több értelme van, ha inkább hallgatjuk, megnézzük a klipeket, meg ilyesmi, mert az egész világ, amit The Weeknd az album köré épített, menő. Azt gondolom, zeneileg egyértelműen igazolja a negyedik stúdióalbuma („sixth chapter”), hogy Tesfaye a legnagyobbak között van, és az alternatív R’n’B-ben egyetlen férfi kompetítora lehet az a Frank Ocean, aki állítólag szintén új lemezzel készül 2020-ban, azt is lehet várni. De addig is, itt az After Hours, szeretettel ajánlva, karantén idejére az egyik legjobb program.
