Baráti Kristóf egyre többször tűnik fel a színpadon hegedűje nélkül. A kiváló zenész a Zuglói Filharmóniával közös koncertjén már nemcsak szenvedélyes szólójátékával nyűgözte le a közönséget, hanem karmesterként is bemutatkozott a Zeneakadémia Nagytermében.
A hegedűművész nem először dolgozott együtt a Zuglói Filharmóniával, ezúttal pedig a Szent István Király Oratóriumkórus is csatlakozott hozzájuk egy produkció erejéig. A kórus és a zenekar a Mendelssohn által újragondolt 114. zsoltárt (Izrael Egyiptomban; op. 51) adta elő Baráti Kristóf dirigálása alatt. A zeneszerző az egyházi témát tökéletes szerkesztési elvekkel és felosztásokkal teszi hatásossá. A sokszínűség és a kidolgozottság leginkább a kórust helyezi előtérbe, míg a zenekar a háttérben maradva biztosítja az alapot a dallamvariációknak. Ennek megfelelően Baráti Kristóf is az énekeseket részesítette több és pontosabb instrukcióban.
A karmester azonban nem feledkezett meg a fúvós hangszerek – és azok pontos belépésének – fontosságáról sem, hiszen ők azok, akik a leginkább képesek diszharmonikussá, zavarttá tenni az összképet a sok szólam között. A zenekar inkább csendesebb, másodlagos szerepet kapott a darabnak köszönhetően. Sajnos ez a mentalitás rányomta a bélyegét a következő darabokra is.
Baráti Kristóf karmesteri pálcáját ugyan nem vitte magával Mendelssohn e-moll hegedűversenyéhez a színpadra, ám mégis egyértelmű volt, hogy a karmester szerepét ezúttal is ő tölti majd be. A hegedűművész elképesztő profizmussal, tudatossággal és zenei látással interpretálta a darabot. A kezdőmotívummal azonnal megragadta a hallgatók figyelmét rá jellemző, tiszta hangszínével és virtuozitásával. Baráti bebizonyította, hogy nemcsak remek szólista, hanem tehetséges művész is, aki képes egyéni játéka mellett a zenekart is vezetni. Amint a zenészekhez került az indító dallam, a hegedűművész jobb kezét szabaddá téve adta a karmesteri segítséget. Azt szerette volna, ha a zenekar folytatja az általa elkezdett gondolatmenetet és ugyanazt a szellemiséget tükrözi vissza, amit ő megkezdett.
https://www.youtube.com/watch?v=o1dBg__wsuo
Ez az első tételben – Allegro molto appassionato – érezhető is volt, hiszen olyan erőteljesen rányomta a bélyegét Baráti stílusa a produkcióra, hogy a zenekarnak alig volt dolga, egy kész atmoszférát kaptak. A dallammotívumot kissé laposan ugyan, de képesek voltak továbbemeli egészen a tétel csúcspontjáig, amit egy szólórész adott. A hegedűművész üveghangjai és leheletfinom vonókezelése nem mindennapi tehetségről adnak tanúbizonyságot. Ebből adódóan a visszatérő téma már kizárólag alárendelt szerepet tölthetett be.
A második tétel – Andante (Allegretto non troppo) – a szenvedélyes kezdést egy nyugodtabb vonalon vitte tovább, ami a szólóhegedű játékában egyfajta lecsendesedést, a zenekar számára viszont kissé halványabb érzelmi jelenlétet hozott. Az összkép valahogy nem volt képes visszaadni azt a harmonikus energiát és egységességet, amit a zenészek egyenként beletettek a darabba. Az utolsó tétel – Allegro molto vivace – a játékosságával új lendületet hozott a befejezésnek, amit itt is első sorban a hegedű biztosított. Baráti kétségkívül húzta magával a zenekart inspiráló játékával és közbeékelt vezényletével, így a hegedűverseny végkicsengése abszolút pozitív összbenyomást hagyott a közönségben. Kiválóan építette fel a darabot, ami az ő klasszikusokból merítő, élettel teli stílusához igen közel áll.
A mai zenészek mindig igyekeznek valami újat, váratlant belevinni az előadásukba. A modernségükkel hatnak a hallgatókra, így játékuk technikailag és érzelmileg is új impulzusokból táplálkozik. Ebben a generációban Baráti Kristóf a bizonyítéka annak, hogy a tradicionális hangnem koránt sem unalmas és hétköznapi. Eleganciájával és sallangmentes, mégis látványos játékával olyan zenei élményt ad, ami az első perctől az utolsóig lebilincseli a hallgatókat.
Az est második felében Baráti Kristóf már karmesterként tért vissza a színpadra, hogy Brahms IV. szimfóniáját dirigálja a Zuglói Filharmónia előadásában. Az e-moll és a hangulatvilág nem változott az előző Mendelssohn-darabhoz képest, a szólista hiánya azonban már az első tételben – Allegro non troppo – halványan feltűnik. A dallam nem érvényesült kellőképpen, kissé csapongó összhatást keltve ezzel a felvezetésben. Baráti Kristóf kommunikációja ennek ellenére figyelemre méltó, hiszen igyekezett helyes irányba terelni a kavargó szólamokat. Minden hangszert megszólított, pontosan tudta, kitől mit vár el. Ám a teljes képből hiányzott egy apró muzikális többlet, ami a zenekart összerántja és a dallamvonalakat összeköti.
A második tétel egyszerű, folyamatosan ismétlődő főmotívumával valamelyest egységbe rendezte a zenészeket. Itt volt leginkább érezhető az a stílus, amit Baráti mint karmester képvisel. Tradicionális harmóniára törekszik, amiben az egyes szólamok kellő dominanciával érvényesülnek, hiszen mindenki szükséges ahhoz, hogy a mű összeálljon. Intelligens, tudatos vezényletet tapasztalhattunk, a zenekar érzelmi áttörése azonban nem valósult meg kellőképp. A harmadik tétel – Allegro giocioso – dinamikus jellege és a vonósok erőteljes jelenléte ébresztette fel a gyakran holtpontra jutó szimfóniát. Az utolsó – Allegro energico e passionato – tételben érezni lehetett, hogy mindenki még egy utolsó lendületet véve szeretné, ha az előadás egy pontos befejezést kapna. Ennek érdekében minden szólam hangzásbeli intenzitása megnőtt. A zenészek több figyelmet fordítottak a ritmusra és a belépésekre is.
Egyfajta végső felkiáltásnak is vélhetjük ezt a hirtelen koncentrációt. A befejező tétel katartikus jellege is segítette a lelkes mentalitást, így Baráti Kristóf, még ha megkésve is, de elvezette végül a zenekart a kiteljesedéshez a nagyobb volumenű zárórésszel. A koncentráció és a pozitív attitűd egyelőre inspirálóbban hat a zenészekre, ha Baráti hegedűjátékával tesz többletet az előadásba. De biztosra vehetjük, hogy a jövőben kiforrott egyénisége a hangokon kívül is el fogja érni a zenészeket.
Kiemelt kép: kulturpart.hu
