A koncert kezdete ízléses intro volt. A mester zongoradarabjához fokozatosan kapcsolódtak hangszereikkel, hangjukkal régi zenészbarátok, majd pedig a Magyar Virtuózok zenekarról hullt le a lepel.
Pár bemelegítő dal után (pl. Madagaszkár soundtrackje) a muzsikusok felett lévő függöny mögül tejszínhabként kaptuk a szintén magyar Cinema Studio Choir kórusának tagjait, és azoknak elvarázsoló hangjait. Mindettől fantáziánknak köszönhetően többször érezhettük azt, hogy egy mozi valamelyik termében ülünk, hiszen Maximusként, Simbaként vagy éppen Jack Sparrow-ként evezhettünk az esemény blokkjaiban lévő hanghullámokon.
Azért (is) volt szükségünk képzelőerőnkre – főleg nekünk, akik távolabb ültünk a színpadtól -, mert a vizuál és a kivetítő hagyott maga után némi kivetnivalót. Sajnos, akkor kapcsolták be ugyanis csak a kivetítőket, mikor Hans a dal-csokrok között szólt hozzánk, hogy bemutassa néhány vendégét (pl. Mike Einziger – Incubus), vagy humoros és megható történeteket meséljen. A visuált pedig csupán az est második felében gondolták a szervezők szórakoztató elemnek, az első részben ugyanis nem kaptunk belőle. Miért nem épült az is hozzá a színpadi hangok kifejlődéséhez, kérdőjel maradt bennem.
Az utóbb említett komponensre külön kitérnék. Kettő véglet között mozogtam a szembe kapott mesterséges világgal kapcsolatban. Voltak szépek, profi módon megkreált, a darabokhoz abszolút illő vetítések, vittek magukkal, viszont voltak olyanok is, mikor az az érzésem támadt, valamilyen media playerről kapom a grafikát. Sajnáltam. Még pedig azért, mert amit ezek az emberek a színpadon lezenéltek, az viszont példaértékű volt, és az említett hiányosságok nem passzoltak egy ilyen szintű profizmushoz.
Mindent egybevetve örülök, hogy részt vettem a koncerten, hatalmas élmény volt a pár negatívum ellenére is. Sőt, úgy gondolom, ahol ennyi ember dolgozik együtt, ott nem is csoda, ha nem tökéletes, amit kapunk. Végül is, mi az?!
A galériát IDE kattintva tekinthetitek meg a www.kisalfold.hu-n.
