A Feed the Mogul négyes fogata ötödik éve része a főváros gitárzenei underground szcénájának. Az akadémiai zenei képzettség és a rock’n’roll összehangolásáról, annak élőzenei funkciójáról és az 5 évet összesűrítő 15 dalos super fine lemezről beszéltünk a zenekar basszerosáva dobosával és frontemberével, Kiss-Bors Mátéval, Miricz Attilával, és Ipolyi-Gáts Hunorral.
A hozzátok hasonló szubkulturális projekteknél felmerül a kérdés, számíthattok-e zenei pályázatokra. Lehet-e támogatásra alapozni egy 16 dalos nagylemez felvételét? Potenciális jelöltek vagytok: kis piacon, de kimaxolt minőségi produkcióval, rendkívül aktívan vagytok jelen.
Huni: Igen, csak hogy mi nem vagyunk kifejezetten ambiciózusak. Nincs igény ennyi zenére, az emberek alig járnak koncertre és rengeteg az előadó. Ezért is van, hogy nem hisszük el magunkat különösebben, nem gondoljuk túl az zenekart, nincsenek illúzióink. Egyébként is túl harsányak vagyunk ennek a közegnek, kedvesebb, barátságosabb zenével jobb befektetési alap lehet itthon számos egyéb előadó.
Attila: A mainstreamhez képest periférián van, amit csinálunk, távolabb esünk a kapcsolati központoktól. A pályázatoknál sokat számít, ha van mögötted egy menedzsment cég, aki képes lobbizni érted. Mögöttünk nincs ilyen, hiszen a hétköznapi működésünkhöz nem szükséges, a koncertjeinket le tudjuk szervezni mi is. A szükséges költségeket pedig egyelőre bele tudjuk forgatni.
Magyarországon milyen zenekarokhoz vagy szubkultúrához sorolnátok magatokat? Vannak, akik hasonló zeneiséget képviselnek, mint ti?
Huni: A Trillion-os, Lazarus-os világ, tehát ami az Apey körül van, passzol talán leginkább. De részei nem vagyunk ennek a szubkultúrának. Ez a közeg pozitívan értékel bennünket, mondogatnak szép dolgokat rólunk. Egyébként nincsenek konkrét célcsoportjaink, élő zenekar vagyunk, a célunk, hogy ne érje csalódás azt, aki a koncertünkre keveredik.
Attila: Bár a hangzóanyagok is képviselnek minket – ez a mostani lemez különösen –, elsősorban élő zenekar vagyunk, ott áll össze a brigád, ott kezdődik el az első beütéssel valójában a történet. Én mindig azt mondom, a kedvenc halálom lenne, ha a színpadon történne velem valami, abban a megfeszült energiában és emelkedett tudatállapotban. Az utolsó hangig lefolyik az energia a színpadról, ez a lényeg, és ennek befogadása nincsen szubkultúrához kötve.
Huni: Így van. A koncertek elején elkezdődik a mozgolódás, ami aztán meghatványozódik, és a végére teljesen összeáll az aznapi közönségünk, akár olyanokból, akik sose hallottak rólunk. Szeretjük a nemzetközibb helyeket is – lemezbemutatón is, az Instantban sok külföldi bejött és ráhangolódott a bulira. De mindig ott állunk össze, akkor és ott alakul meg a zenekar, a színpadon.
A lemezt is élőben játszottátok fel szimultán rögzítve az összes hangszert.
Huni: Ebben az élőségben van egy könnyelműség, lazaság. Akárcsak koncerten, pillanatnyi élményt, állapotot rögzítünk. Még ha vannak is benne hibák, azzal együtt válik teljes értékűvé és hitelessé. Még ha nem is a legjobb pillanatot vesszük fel, akkor is érdekes pillanat. Minden pillanat értékes. Nagyon arra sem emlékszem, hogy bármit javítottunk volna a lemezen.
Attila: Volt, hogy éreztük, ez még nem az az intenzitás, amivel meg tudjuk mozgatni a dalokat, olyankor kimentünk, kis kikapcsolódás, ahonnan már jobban rá tudtunk fordulni a dalokra. A bemelegítés fázisát sem lehet megspórolni.
Élőben, közösen játszva, jam-szerűen jönnek a dalok? Vagy a zenei reflexek mellett kísérleteztek is?
Bors: Általában a jammelés a dalok kiindulópontja, van, hogy negyed óráig próbálunk egy kört. Ilyenkor szokott kiderülni, hogy senkinek sem ugyanott van az egy például, nincs tisztázva, mikor, hogyan lépjünk be, ezáltal lesz valami kicsit eltérőbb, mint az alap. A klasszikus zeneszerkesztési sémákat végül is ezáltal kerüljük el.
Huni: Mindannyian zenesuliztunk életünk nagy részében, ezáltal el szokott jönni a pillanat, mikor azt mondjuk: elég volt, meguntam az egészet, végeztem a zenével. Pár éve találtam pár punkos pszichedelikus zenekart, mint a Ty’ Seagulls vagy az Osees, akik konkrétan újra megmentették számomra a zenét. Ha őket nem találom meg, valószínű, otthagyom az egészet, és már mással foglalkozom. Sokszor jutott már holtpontra a viszonyom a zenével, de ilyenkor mindig megtörténik ez a megújulás valahogy, beépülnek új inspirációk, eszközök, én meg ismét zenét akarok csinálni. Emellett folyamatosan próbáljuk elfelejteni, amit tudunk. Igyekszem kívülről hallgatni magam, mondjuk, nem azért fogni a skálát, mert ismerem, hanem mert egyszerűen jobban hangzik. És észre venni, ha kifejezőbb egy húrt pengetni folyamatosan, mint beletenni a virtuóz megoldásainkat.
A zeneiskola akadémikus zenefelfogása és a rock’n’roll autodidakta, ösztönös zeneelméletének összeegyeztetése tényleg érdekes történet.
Huni: Van, hogy koncertek után, Attilláék mondogatják, hol voltak minimális kisiklásaik, miközben valójában halál masszívan hozták az alapokat. Innen jött a szöveg, hogy ne higgyetek magatoknak, és igenis merjetek rosszul játszani. Az öcsémnek szereztem nemrég egy dobot, és ez volt a nagy tanácsom: merjél szar lenni. Nem kell nagyon zenélni tudni, érzésből jön az egész. Ez persze nem zárja ki, hogy törtekkel foglalkozz vagy érdekes akkordokat, ritmusképleteket használj, de az ellenkezőjét sem. Semmit sem zár ki.
Bármikor színpadra keveredtek, működik a kémia, 5 év alatt összeért a közös zenei nyelv, zenei megoldások kavalkádját halljuk a lemez 16 dalán. Mi a helyzet a sűrítéssel? Van olyan dal a lemezen, amiben sikerült megfogni a Feed The Mogul esszenciáját?
Bors: Nem igazán. Állandóan másban vagyunk, a zenekarhoz való hozzáállás is folyton változik. Volt olyan hosszabb időszak, amikor a Running volt az elsődleges dalunk, ez fejezte ki a legtömörebben a zenekart. Amióta kijött az album, már nincs ilyen.
Huni: A klipeknél sem emelnénk ki egyet sem, ott a kreatív stáb fog dönteni. Amelyik őket inspirálja, amihez van ötletük, abból lesz videós anyag. Nem is akarjuk megfogni a zenekar esszenciáját, inkább meghagyni a szabad teret az új ötletekre és lehetőségekre. Ez a szabad folyás teszi lehetővé, hogy meglegyen a kellő mozgásterünk, és ne kelljen skatulyázni, kritizálni semmit. Nem célunk zeneileg korlátok közé szorítani a folyamatot.
Úgy értem: minden zenekarnál előbb-utóbb összeáll, általában véletlenül egy dal, amibe belekeveredik a zenekarnak a lényegi része. Szerintem minden előadó kerget maga előtt egy eszményi alkotást, egy nagy dalt, amibe mindent bele tud írni önmagából.
Huni: Ezen a lemezen nem vagyunk még túl, és remélem nem is leszünk. Van rá esély, hogy ne unjunk rá, hiszen nem volt a kezeinkben tartva a folyamat. Sok idegen infó van mindannyiunk számára a lemezen. Én csak azt tudom, amit én ismerek benne, minden más fekete folt, amit folyamatosan fedezek fel magamnak. Így meg se tudom fogni, hogy mi a belső magja az egésznek, mert nem az én zeném, vagy albumom, csupán én is benne vagyok.
Attila: Az én tapasztalataim szerint a legtöbb zenekarnak a gigamega slágere olyan ötletből született, amit ők elvetettek volna, a megírásakor egyenesen csapnivalónak gondoltak. Aztán a menedzser, az ismerős, egy külső fül megjegyezte, hogy srácok, pontosan erre van szükségünk. Belülről nehezen tudjuk ezt megítélni mi is, melyik lehetne az a dal.
Milyen megfontolásból lett Super fine a lemez címe?
Huni: Nincs sok mögöttes tartalom, Andris egy szép napon előhúzta a gyújtóját, és leolvasta a feliratot róla. Egyébként a zenekar tényleg finomra van őrölve, 5 év alatt sok munkát és időt beleraktunk. Super fine a csapat.
Társadalmi kiszólás?
Huni: Talán annyi, hogy manapság mindenki áldozat, mindenki panaszkodik, mindenkinek nagyon-nagyon rossz. Tipikus nézet: van egy csomó probléma, és akkor már ott járunk, hogy azt hisszük, régen minden jobb volt. Nálunk Attila szokta megrögzötten romantizálni a múltat.
Attila: Igen, abban viszont egyetértünk, hogy ha az általam nagyra tartott korokba visszacsöppennék mint 21. századi elkényelmesedett mintapolgár, vakargatnám a fejem egy ideig, mégis mihez kezdjek hirtelen, hol is van a telefonom. De azért az az időszak, amikor a muzsika még nem inflálódott és világmegváltó varázslat volt, mindig romantikus érzéseket kelt bennem.
Huni: Az biztos, hogy inflálódott, akárcsak a motiváció. Anno annyi ambiciózus ember volt, el akartak érni dolgokat, mert rengeteg járatlan út volt, és hitték, hogy fel lehet építeni valami újat. Most már nincsenek járatlan utak, a kisebb léptékű dolgok pedig senkit nem hoznak lázba. De hát ez van.
Nagyon szomorú dalok sincsenek, egyféle lighty flash hangulat megy végig a lemezen. A Happy Drink Friends dalunk például arról szól, hogy leugrasz egy sörre a haverokhoz, de elcsúszik az este, berúgunk, de ez se baj, mert nem leszek alkesz hirtelenjében, és nem fog holnapra elrohadni a májam. Nem kell mindjárt kétségbeesni.
Talán azért aggódunk, mert tele vagyunk idegen, decentralizáló infókkal és narratívákkal.
Huni: Folyamatosan le vagyunk kötve, szerintem az unalom hiánya rendkívül káros. Lenne egy szabad pillanat, és előveszed a telód, vagy bekapcsolsz valamit magad körül. Én, ha nem unatkoznék, semmit sem írnék. Manapság tényleg erőltetni kell az unalmat, hogy egy ideig ne csináljak semmit, ne foglalkozzak semmivel. Innen tudnak elindulni azok a folyamatok, amelyekre valójában személyesen szükségünk van.
Attila: A kisiskolásokat rendesen sajnálom ezért. Nincs idejük unatkozni, nem jutnak el odáig, hogy valamit ők maguk találjanak ki, csak azért, mert nincs jobb dolguk.
Huni: Merem remélni, hogy hihetek magamnak: az élő produkció nyilván sokat ad a színpadon lévőknek, pláne, ha van fogadó ember, aki visszacsatol. De mindez közösségi, együttes élmény. Ahogy a kisklubokat összeizzadjuk együtt és kikiabáljuk, kitomboljuk magunkat. Ez a zene ebben a közegben, zajban él igazán, ekkor éri el a közösségi funkcióját. Kimos mindent a fejedből, megtisztít. Egy jó rock’n’roll buli után lesz kedved unatkozni, ezt garantálom. Unatkozni pozitív értelemben.
