A Liszt Ünnep és a Neue Oper Wien közös programjaként Jörg Widmann Arc a Tükörben című operáját tekinthette meg a nagyközönség a Művészetek Palotájában. Widmann műve nemcsak erőteljes bioetikai kérdéseket feszeget, hanem mély érzelmi drámát is láthatunk kirajzolódni a Das Gesicht In Spiegelben.
A XXI. század legelején, helyesebben az ezredforduló közeljövőjében vagyunk, Bruno és felesége, Patrizia egy német metropoliszban élik életüket. Házasságuk emberi mélysége – ezt a darab kezdetén rögtön nyomatékosítják és beletörődéssel fogadják – az évek során ködbe veszett, a felhőtlen boldogságot elhomályosította a mindennapi javak gépies hajszolása. Jörg Widmann közel húszéves (2003) operájában a főszereplők viszonya egy csapásra törékennyé válik, amikor egy biotechnológiai cég megteremti Patrizia tökéletesen pontos klónját, Justine-t.
Ami az opera keletkezésének időszakát illeti, a klónozás és más robottematikai szituáció a kétezres évek elején valamennyi művészeti alkotó fantáziáját életre keltette. Az ezredforduló rokon művei vagy az ember emberi mivoltának, s a robot robot-lényegének kibontására összpontosítottak, vagy egyoldalúan a robot humanizálódásának lehetőségeit merítették ki. Ettől eltérően a Das Gesicht im Spiegel (Arc a tükörben) előadása egyszerre hívott elő ismerős és ismeretlen asszociációkat a nézőben, amikor Justine karakterét eredendő érzelmességgel, Patrizia zenei figuráját mechanikus, mozdulatlan lélekkel töltötte meg. És ebből a szempontból Roland Schimmelpfennig drámaíró librettója kivételes alapanyag az opera számára: Bruno leküzdhetetlen vágya Justine iránt érzékletesen ábrázolható és kibontható pszichodrámai szituációt teremt.
Carlos Wagner rendezésében a négy szereplőt a színpadon öt, a zenekari árokkal is számot vetve hat előadóművész szólaltat meg. Így tehát a négy szerepből kettő osztott szerep: míg Milton, a Justine-t megalkotó mérnök zenekari árokból hangzó szólamát maga a rendező viszi némán színre, Justine szereposztása-osztódása az előadás leghangsúlyosabb megoldása.
A gyermeki teremtmény hangját adó Ana Catarina Caseiro belső világát a lenyűgöző táncosnő, Petrány Eszter jeleníti meg, s a két Justine egyidejűleg van jelen a színpadon. Ez a megkettőzött koncepció – pláne a megtestesítőik azonos külleme miatt – akár szerencsétlen megoldásokhoz is vezethetne, azonban nézőként mégsem okoz nehézséget, zavart az értésben, még a Fesztiválszínház karzatvégében ülőknek sem. Justine tánc általi kivetülése pedig egyszerre teszi nyilvánvalóvá a karakter emberségét, és fejezi ki a sorsában rejlő drámai ellentmondást.
Ami a zene és a társalkotók viszonyát illeti, a produkció sajátos hangsúlyeltolódásokat hordoz magában. Látványszempontból kifejezetten maradandó élményt okoz a díszlet- és jelmeztervező Christof Cremer, valamint a fénytechnikus Norbert Chmel munkája, ugyanis a harsány színek között elhelyezkedő üvegdobozok és geometrikus formák, a piros blézerben és Kleopátra-frizurában sokasodó nőáradat, valamint a háttérben zúgó, atmoszférateremtő videóinstalláció egyszerre keltenek letisztult, minimalista és extravagáns hatást.
A vetítés anyaga különböző szálakat, történeti síkokat kapcsol össze: a városi pillanatképeket csak úgy kombinálja a szereplők gondolataival, mint az eredetileg fiúkarra írt, a MüPa előadásán azonban a kitűnő Wiener Kammerchor Női Kara által énekelt korszak- és világleíró digitális szavakat. Meglepően hat Widmann zenei modernitásának egyszerűsége ebben a 21. század eleji kompozícióban, és számomra meglepően hagyományos líraiság rejlik az emlékezetes zenei pillanatokban a keletkezési évhez képest – anélkül, hogy zenetörténeti átkapcsolásokat okozna a hallgatónak.
Ugyanakkor rendkívül izgalmasak a zene azon rétegei és szakaszai is, amelyek nem líraiságban, hanem játékosságban tűnnek ki, és inkább hivatottak a történet futurisztikus érzetét szolgálni – a magyar ősbemutatón az UMZE Kamaraegyüttes megszólaltatásában. És mégis, az az érzés támad az emberben, mintha az alkotóelemek nem lennének elég szorosan összefűzve egymással, mintha a zene és díszlet, díszlet és videóinstalláció, videóinstalláció és szöveg nem együtt, hanem egymás mellé rendelve, egyidejűleg működnének.
De a nem egységes benyomást keltő összképben megrázó erejű pillanatok zajlanak. Mélyreható a magyarázat, amelyet Bruno közöl Patrizia elhagyásakor: „Elhagylak, hogy újrakezdjem veled”. Az örök életre megalkotott Justine identitásvesztése, amikor megpillantja magát a tükörben, s a Patriziát alakító Roxane Choux sikolyba hajló vokálja. És ezek a rész-benyomások azok, amik megmaradnak.
