Mégis miért kell mindennap órák hosszat szenvedni, aztán hazaesni, ebédelni és nekiállni a másnapra való tanulásnak? Hányan és hányszor gondoltuk már azt, hogy „ezt meg mégis mikor fogom használni?” A válasz: valószínűleg nagy részét soha. Rengeteg felesleges tudást tömünk magunkba a jobb jegyért, hogy büszkék legyünk magunkra, hogy a szüleink is büszkék legyenek ránk, hogy sikerüljön az érettségink és bekerüljünk a kimaxolt pontszámainkkal egy tökéletes egyetemre. Éjjel-nappal szenvedünk, izzadunk a belénk traktált megfelelési kényszer hatása alatt és boldogok vagyunk? Azok? – Egyáltalán nem. Ez az ördögi kör pedig kering, kering, kering a fejünk felett nap mint nap.
Ma már egy általános iskola alsó osztályos tanulójának is akár napi hat órát kell tanórákon ülni, utána még kettőt, ha napközis és talán még párat ha nem volt elég ideje elkészíteni a kiadott mennyiségű házi feladatot. Emellett délutáni órára jár: sportol, zenél, esetleg mindkettőt. Lefekvés előtt a tableten játszik, megnézi a kedvenc meséjét, de már nem olvas, amit ugyebár a saját kedvtelésére tenne, hiszen az egész napos tanulás már eleve megutáltatja vele a könyveket. Ez pedig, ahogy a diák nő és feljebb lép osztályonként csak rosszabb lesz.
Középiskolás korában már ott tart, hogy ha nagy szerencséje van, aznap nincs fakultációja, de még mindig hét órát ül végig, amik közül ha egy testnevelés is (természetesen ugye a mindennapos tesi) és az előző héten írtak kettőből témazárót, akkor is a maradék ötből aznap írnak, jobb esetben csak felelnek. Napról napra kell tanulni, jelentik ki a tanárok, azonban ezt hogyan valósítsuk meg? Ha minden tantárgyra csak fél órát fordítunk, már az is naponta minimum 2,5 óra, persze mindenki tisztában van vele, hogy egy-egy nagy dolgozat előtti napon nem elég fél óra egy teszem azt 23 oldalas anyaghoz, még akkor sem, ha becsületesen tanultam minden órára.
Ha pedig ezek után valahogy sikerül az érettségi , sőt tegyük fel, megszerezzük az áhított pontszámokat, máris a pokolban találjuk magunkat. Melyik egyetemista tanul előadásról előadásra egy egyetemen? Jobb esetben már a vizsgaidőszak előtt nekiállnak pár héttel, de ki fog október elején tanulni a decemberi vizsgára? Na persze ha ezen is sikerül túllendülni és zsebünkben érezzük a csodálatosnak vélt diplomát (netán megpróbálkozunk még egy MA elvégzésével is, sőt a doktori cím a célunk), mégis mit kezdünk vele? Állunk a munkanélküliség boldog piacán és mosolygunk bambán bizonyítványainkkal a kezünkben, miközben még a csapból is az folyik, hogy ha nem tanulunk nem visszük semmire. Ennek margójára persze már elsőben kicikizzük a kissé ügyetlenebb társainkat és 15 évvel később büszkén verjük a mellünket arra, hogy mi sem tudunk elhelyezkedni háromszor annyi és tízszer olyan magas képzettséggel.
De honnan is indult az iskolába járás gondolata? Bár az önálló európai nevelés megteremtésére irányuló első kísérletek a XIX. század elejére nyúlnak vissza, a pedagógiai gondolkodás és a nevelés már az ókorban is fontos szerepet játszott.
Az ókorban – mivel az nevelés állami feladat volt – az oktatás a politika részeként jelent meg. Az ókori birodalmakban (Mezopotámia, Egyiptom) írnoknak lenni egy hatalmas társadalmi rangot jelentett, ezt az is mutatja, hogy a sumérok már a Kr. e. IV. évezredben úgynevezett írnokképző iskolákat hoztak létre. A Kr. e. VIII-VII. századi Spártában a nevelés fő célja a jó katona idomítása volt (lassan már ma is hasonló követelmények várnak ránk), ahol az írni-olvasni tudásnál sokkal nagyobb jelentőséggel bírt a lakonikus tömörséggel való kifejezés, a fegyelem, az idősebbek tisztelete. Spártával ellentétben, Athénban a Kr. e. VI-V. században a jó polgárrá való válást részesítették előnyben. A hellenisztikus korban sajátos műveltségeszmény alakult ki, ez pedig a világra való nyitottságban és a kozmopolitizmusban mutatkozott meg.
Az ókori filozófusok a politikában sikeres emberek képzését tekintették a legfontosabbnak (Arisztotelész, Platón, Szókratész). Amíg az ókorban a művelt poliszpolgár, addig Rómában a „vir bonus”, azaz erkölcsös ember nevelése játszotta a fő szerepet. Marcus Fabius Quintilianus a gyermeknevelésben résztvevő szülők, dajkák és tanítok műveltséget tekintette a legfontosabbnak.
Ezzel szemben a középkori nevelés- és műveltségeszményt a vallásos világkép hatotta át, ezáltal a kolostorok és a szerzetesrendek a magas kultúra és a szellemi művelődés középpontjai voltak. A Kr. u. V. századtól alakult ki a „ hét szabad művészet”, mely a korai műveltség oktatási tartalmának tekinthető (tríviumból: grammatika, retorika, dialektika és a quadriviumból: aritmetika, geometria, asztronómia, muzsika állt). A középkori egyetemek létrejöttének első hulláma a XI-XII. században Nyugat-Európához kapcsolódik, Bolognában a XI., Párizsban és Oxfordban a XII., Cambridge-ben pedig a XIII. században nyíltak meg. A középkori városok kialakulásával együtt létrejöttek a városi iskolák, a céhek pedig sajátos szakmai képzést teremtettek meg.
Hazánkban a nevelés intézményesülése Szent István királyunkhoz kötődik, aki a bencés szerzetesek számára több kolostort is létesített, az első kolostori iskola pedig Pannonhalmán működött. Az első egyetem viszonylag későn alapult meg Magyarországon, minderre 1367-ig kellett várni, amikor is Nagy Lajos királyunk hozta létre azt, majd 1395-en Luxemburgi Zsigmond is létesítette az óbudai egyetemet.
A reneszánszban azonban már más volt a helyzet, visszatértek az ókori eszmékhez, így a humanizmus mellett kialakult az antikimádat. Ezáltal az emberközpontú szeretetet és az ókori műveltségeszmény elsajátítását tartották fontosnak, a tanulásban pedig elsőbbséget élvezett a vidámság, a játék és a mozgás örömei.
Az újkor döntő szerepet játszott a reformáció, amelyet Luther Mártonnak köszönhetünk. Az ő kortársa (és egyben mély barátj) Philipp Melanchton pedagógiájában arra tett kísérletet, hogy ötvözze a reformáció szigorú erkölcsi nevelési normáit a reneszánsz antik műveltségeszménnyel. Ez a folyamat nagy hatással volt a katolikus egyház megújulása során az iskolahálózat kiépítésére. Magyarországon (mint Európa sok más részén) a műveltséget segítette az anyanyelvi bibliafordítások megjelenése (Károli Gáspár, Sylvester János) és Pázmány Péter közoktatáspolitikai reformelképzelései, amelyekben a szigor a megértéssel és a szeretettel párosult.
Természetesen a további századokban is ugyanígy folytatódott a nevelés fejlesztése, az oktatás modernizálása és a műveltség kiszélesítése, de a XVIII. században Mária Terézia tanügyi reformjai mindent megváltoztatnak. 1777-ben az I. Ratio Educationis a tankerületek bevezetésével az iskolarendszer állami irányítását és felügyeletét vezette be, az új tanügyi rendelet pedig szétválasztotta az alsó-, közép- és felsőoktatást. A II. Ratio Educationis 1806-ban hat tankerületet alakított ki Magyarországon.
A XIX. században végképp kitárultak Európa határai, a megváltozott társadalmi és politikai viszonyok a nevelésügy terén is reformokat hoznak. Az ipari forradalom hatással van az emberek mindennapjaira, így átalakították az emberek élet- és gondolkodásmódját. A népoktatási rendszerek megjelenésével az európai iskolaügy új korszaka kezdődött el. A modern európai közoktatási rendszerek kialakulására az angol, a francia és a német oktatás- és iskoláztatáspolitikai modellje hatott.
A XX. századi Magyarországon az oktatás legnagyobb reformere Klebelsberg Kunó volt, aki egyszerre akarta a tömegképzést korszerűsíteni és az elitképzést megvalósítani, ez később Hóman Bálint nemzetté nevelési programjával vált a legfontosabb feladatnak. A tanügyi igazgatás centralizálása után az 1940. évi XX. törvénycikkel megvalósult az egységes nyolc osztályos, mindenki számára kötelező népiskola. 1946-ban napvilágot látott az általános iskolai tanterv, létrejöttek a népkollégiumok és a rendszer mindent megtett azért, hogy a korábban a közép- és felsőoktatásból kizárt alsóbb néprétegeknek lehetőségük lehessen tanulni. 1945-től a felsőoktatás a nők számára is elérhetővé vált. A rendszerváltozásig még néhány reformot végrehajtottak, azonban már semmi radikálissal nem próbálkoztak, így el is értünk napjainkig.
Betört a várva várt, újításokat és a nyugatot hazánkba „elhozó” kapitalizmus. A rövid történelmi összefoglaló után, melyből megismertük az oktatás, ennek az elképesztő hagyományokkal és presztízzsel bíró tudománynak és szakágnak a történetét, tekintsünk vissza a mai Magyarországra; itt, ahol sok más európai országban is, a gyerekek három éves korukban kerülnek be a közoktatási rendszerbe, amikor belépnek az óvodába, innen hat vagy hét éves korban mennek tovább, érettségtől függően. A következő szint az általános iskola, ami nyolc éves, de megrövidíthető, ha hatosztályos gimnáziumban tanul tovább a diák. Nemcsak gimnáziumi, hanem szakközépiskolai oktatásban is részt vehet a gyermek, majd sikeres érettségi vizsgát kell tennie, csak ezután léphet tovább a felsőoktatásba. Ez lehet főiskola vagy egyetem, ahol először alap-, majd mester- és doktori képzést végezhetnek a diákok. Így ha az oktatás minden állomásán végigmegyünk, körülbelül 25 évesek vagyunk, természetesen csak ha sikerült mindent elsőre elvégezni. Azonban a 18. életévüket betöltött állampolgárok eldönthetik, szeretnének-e továbbra is az oktatási rendszerben részt venni, azaz tanulni.
De mit és hogyan tanulunk, tanítanak nekünk? A köznevelés kereteit a 2011. évi CXC. Nemzeti köznevelésről szóló törvény rögzíti. A köznevelési intézmények 2013-tól állami fenntartásba kerültek az egységes színvonal biztosítása érdekében. A központosítás bírálói az oktatási rendszer sokszínűségének megszűnésétől tartanak. Létrejött a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KLIK), mely az iskolák gazdálkodásáért, szakmai felügyeletéért felelős. A KLIK feladata a bérek, járulékok kifizetésének, továbbá a tanszerellátás, szakfelügyelet, szakmai továbbképzések felügyelete és koordinálása. (A 3000 fő feletti lélekszámú települések önkormányzata a KLIK engedélyével megtarthatja az intézményfenntartói feladatait.) A közneveléshez kapcsolódóan előkészítési, tervezési, operatív irányítási és ellenőrzési szerepkört tölt be.
A köznevelési törvény értelmében többek között
- bevezetésre került az egész napos iskola – mint intézménytípus –, mely délután 16 óráig kínál foglalkozásokat és legalább 17 óráig gondoskodik a diákok felügyeletéről.
- a középfokú intézménybe felvételt nem nyert diákok az ún. Híd-programok keretében felzárkóztatásban vehetnek részt a következő felvételi eredményessége érdekében.
- az érettségiig legalább 50 órás közösségi szolgálatot kell teljesíteniük a diákoknak a 2016. január 1. után megkezdett érettségik esetén.
- bevezetésre került a mindennapos testnevelés.
- a nemzeti összetartozás erősítésére a 7. évfolyamtól kezdődően határon túli magyar területekre a központi költségvetés terhére kirándulások szervezhetők.
- a hit vagy erkölcstan oktatása kötelezővé vált.
2013. szeptember 1-jén bevezetésre került a Pedagógus életpálya-modell. Az új testület a 2014 júniusában megalakult Nemzeti Pedagógus Kar, mely a köznevelés átfogó megújításához kíván hozzájárulni. A kar az állami és önkormányzati fenntartású közoktatási intézményekben pedagógus munkakörben foglalkoztatottak önkormányzattal rendelkező testülete. Fő feladata a közösségi szolgálat szervezése és a Pedagógusok Etikai Kódexének elkészítése, véleményezési és javaslattételi jogkörrel rendelkezik a pedagógusképzést és köznevelést érintő jogszabályokkal kapcsolatban, együttműködhet más szakmai szervezetekkel.
Más társadalmi intézményekhez, ellátó rendszerekhez részben kötelező, formális, hivatalos, részben pedig kölcsönös előnyökön nyugvó, informális kapcsolat fűzi az iskolákat.
Így például:
- a fenntartóval, felügyeleti szervekkel kialakított kapcsolat.
- az iskolaorvos, iskolanővér hálózat, mely nemcsak felvilágosítást, tanácsadást biztosít a tanulók számára, de egészségügyi állapotukat folyamatosan figyelemmel kíséri, regisztrálja.
- a rendőrséggel, tűzoltósággal való kapcsolat a prevenciós, bűnmegelőzési programok megvalósításához, esetleges iskolában történt bűncselekmények kezelésében.
- a tanulók szociális, környezeti érzékenyítését végző társadalmi szervezettekkel – drámapedagógiai műhelyekkel, nevelőintézetekkel, idősek otthonával, környezetvédelmi szervezetekkel, állatmenhelyekkel – való kapcsolat. Ezek száma a közösségi szolgálat bevezetésével várhatóan megsokszorozódik.
- a duális szakképzési rendszerben a tanulók szakmai gyakorlataikat cégeknél végzik, ahol tanult szakmájukról valódi tapasztalatot szerezhetnek, akár elhelyezkedésüket is biztosíthatják.
- a gyerekek családi, anyagi, erkölcsi körülményeivel kapcsolatos problémák megoldásában szükségessé válhat a gyámügy, a közjegyző, gyermekvédelem bevonása.
- a hitoktatás lehetőségének biztosításához az iskolák kapcsolatot tartanak fenn különböző felekezetű egyházakkal.
- a tanulók személyiségének kiteljesítéséhez az iskola kapcsolatot tarthat fent – pl. helyet biztosíthat – a sportszervezetek, művészetoktatási intézmények által kínált foglalkozások megvalósításához.
Ez így leírva fejlődésnek, haladásnak tűnik, azonban hol marad a legfontosabb, a tanár-diák viszony és eleve a rajtuk gyakorolt „eszközként” való bánásmód? A mi rohanó világunkban már nem számítanak az emberi kapcsolatok, mindent online, a virtuális térben teszünk vagy nem teszünk, mondunk vagy nem mondunk. A tanároknak is ehhez igazodva egyszerre kell két helyen is vezetni a jegyeket, csakhogy könnyebben belekeveredjünk és több dologra kelljen egyszerre figyelnünk, mellette portfóliót írni, készülni a következő tanórára, előadásra és dolgozatokat, beadandókat javítani. Ez persze időbe telik, nehéz és fárasztó, így a pedagógusok kifáradnak és napról napra ingerültebbek lesznek, amit a diákokon vezetnek le. Közben arra senki sem gondol, hogy nekünk ez milyen megterhelő? Nekünk épp meg kellene találnunk magunkat, mondják a felnőttek, mert sokkal több lehetőségünk van, mint nekik volt. Tanuljunk, hogy elérhessük a céljainkat, sportoljunk, zenéljünk, érezzük jól magunkat, pihenjünk, fordítsunk idő a barátainkra, a kirándulásra, a természet és az élményeink megélésére, gyűjtsünk tapasztalatokat, műveljük magunkat, tanuljunk nyelveket, legyünk okosak és szépek és mindenből a legjobbak.
DE hogyan vigyük véghez mindezt? Hogyan szakadjunk szét, ha közben érezzük, hogy nem jó ez a rohanás? Hova is rohanunk egyáltalán? Itt van a legnagyobb probléma a magyar neveléstudományban, mert szépnek, okosnak és tökéletesnek akarnak minket nevelni, miközben csak egyre nagyobb nyomás alá helyezik a diákot ebben a rohanó világban. Azt mondják te nő vagy, szülj fiatalon, az egészséges és utána is ráérsz karriert építeni és magaddal foglalkozni. Aztán meg azt kérdezik, hogy miért kell minden nőnek állandóan a családalapításon gondolkodni, dolgozzanak, éljék ki magukat, utána is ráérnek szülni. Na de mikor csinálják mindezt? A férfiaknál sem más a helyzet, tőlük társadalmilag még többet, még intenzívebben várnak el, hiszen ők az erősek, a kitartóak.
Nem támaszthatunk elvárást egy hat éves kisgyermek felé, amikor belép az iskola kapuján. Hagynunk kellene játszani. Egy érzelmi ronccsá tesszük őket, aki megfelelési kényszerben szenved, majd minimum 12 éven át nyúzzuk, hogy a rendszer elvárásainak még jobban megfeleljen. Nem tudunk tanáraink felé bizalommal fordulni, mert nem értenek meg minket, ami nem új keletű dolog, hiszen a generációk között fennálló ellentétek minden korban jelen voltak.
“Kérdezem én, hogy mégis hogyan lehet jól teljesíteni az iskolában, ha a tanárok folyton azt vágják a fejedhez, hogy nem lesz belőled semmi,ostoba és lusta vagy, gimnázium után úgyis dolgozni mész, és még sorolhatnám… Ezek után hogyan legyen motivációnk, ha pont a tanárok veszik el tőlünk? A tanár-diák kapcsolat is kapcsolat, amire sokkal nagyobb hangsúlyt kéne fektetni”-fejezi ki a legnagyobb problémát Pápai Enikő a Jurisich Miklós Gimnázium és Kollégium 11.a osztályos tanulója.
Összességében a mai magyar oktatási rendszer legfőbb hibája véleményem szerint, hogy személytelen és elnyomja azokat (tanárokat, szülőket), akik próbálnak színt vinni a szürke hétköznapokba, hogy a megkeseredett, unott és kiöregedett pedagógusok helyett az új értékeket és gondolkodásmódot képviselő fiatalabb nemzedékek is teret nyerhessenek a nevelés nagy sakktábláján.
