Hogy kijöjjön a rossz vér, tesó – mondja. A kezük kicsit megvágják valahol – és hagyod, hogy folyjon. Tanulmányozta ő a pszichológiákat (sic!). Abból látod, hogy az fekete – annak kell kifolynia, világosít a kikoptatott Deák téren. Már majdnem éjfél. Az Akvárium Klubnál újrafüvesítés miatt a csupasz földet rácskordonokkal kerítették körbe. Ő három hónapot ült. Súlyos testi sértés, tesó. A mentő vitte az intenzívére. Majdnem meghalt az ember. Nem akar visszamenni, aztán megjegyzi: lesz ezért még három év.
A JBL vezette hozzánk egy másik sráccal, de annak fű kellett, és továbbállt. Ő csak a zenéért jött. Nincs valami rapetek? És egy szál cigi is jól esne neki, fizet is érte, mert ő nem olyan – nyújt egy ötszázast. Míg visszakönyörögjük a zsebébe, tüzet is kap. Két rapszám volt a telefonon, 7 perc, közben leránt pár kulisszatitkot a saját valóságáról.
Szabolcsról jött. Közmunka van ott is, de Pesten jobban adnak, viszont drágább minden. Ugyanott van… vannak többedmagával. Kis lakás, balhék: anyósom rám mászott. Morzsákat szór, és morzsolja magát, de már nem iszok, tesó. Bent megtértem. A szülei sose voltak vallásosak, de neki most van reménye – azt mondja – az emberekben, és végignyal a szívünkön ezzel: hogy tudja ő, milyenek, ha egy olyan, mint ő, így odamegy hozzájuk, látja már a szemükben… De mi jófejek vagyunk. Mintha jól szeparáltuk volna le a sorsáról, ül velünk, idegen nyugtában csonkolva a tréből. Kicsit még sztorizgatunk, letol pár rímet. Aztán feláll, bocsánatot kér helyére visszakullogón, de jókedvvel pacsizunk, elhangzanak a záró csácsák, hátunk mögé ér, és nagy levegővel újra a trébe forr.
Én nem csináltam, tesó. Csak mások a sitten. Mert a rossz vérnek ki kell jönnie. Attól nyugszol meg. Eközben gumis ügyeink szakítószilárdságát feszegetve, ha felsértjük magunk, nem várjuk meg, rögtön kezeljük, letapasztjuk, nem is hisszük, hogy bármi kifolyhat, ami nem oda való – bennünk a rossz vér.
