Manapság az emberek egy része elfelejti élvezni a pillanat művészetét, csak azt tartják szem előtt, hogy ki kell posztolni: igen, én ott voltam. Ez leginkább a fiatalok betegsége, a zsebben hordozható képernyő a kezükhöz nőtt.
A félreértések elkerülése végett: nem azt mondom, hogy ne csináljon képet vagy selfie-t a kedvencével a háttérben, vagy videózza le a kedvenc számát, mert tudom, hogy nagyon jó ezeket visszanézni, kicsit visszaemlékezni arra, mi volt ott, mit érzett az ember, kik voltak vele akkor. Hiszen minden változik.
De! Az amikor nincs más, csak az arca előtt a képernyő, és azon nézi a koncertet ami húsz méterrel előtte zajlik, az már-már elvesztegetett és mind emberileg, mind társadalmilag túllép minden határon. Az insta sztorija természetesen tele lesz és sokan irigykedhetnek rá, de senkinek nem gyanús olyankor, hogy az egész koncert le van videózva? Nem érzi a percet, nem figyel a másik emberre, és dühös, ha megmozdítják a kezét és megremeg a felvétel.
Ezek pillanatnyi szerelmek. Csak ott és csak akkor érezheted meg. Mert elmehetsz egy együttes koncertjére akár harmincszor is, de mindegyik más lesz. Pont, mint egy színházi előadásnál, lehet ugyanaz a színház, a társulat, a rendező, a díszlet. Az érzés mégis mindig más. Mást érez a színész, mást érzel te, más emberek vesznek körül, más energiák fognak rád hatni. Mindig más érzéssel, más gondolatokkal fogsz kijönni az ajtón.
Egy koncert is ilyen, pláne egy fesztivál. És felesleges felvenni telefonnal az egész koncertet, mert minden koncertről készítenek profi minőségű, több szemszögből felvett dokumentációt. Szóval csak azért, hogy telerakhasd a Facebook adatlapodat meg az Instagramodat azzal, hogy „mekkorát buliztál” sok sikert hozzá, de lemaradsz az egészről. Mert azon fogsz aggódni végig, hogy a több százezres telefonodat ki ne verjék a kezedből. Ráadásul olyan emberek elől veszed el a helyet, akik meg akarják élni, majd a végén kicsit bele akarnak halni a pillanatba.
Lassan eljutunk már oda, hogy nem tudunk élvezni semmit. Nem áll szándékomban általánosítani, de tényleg folyton csak nyomogatjuk a telefonokat vagy a táblagépeket. Elfelejtünk beszélgetni, elfelejtünk egymás szemébe nézni. Naplementében sétálni. Finomakat enni, az íze miatt és nem azért, hogy „mutimiteszel” hashtag-gel felrakhassuk az oldalunkra. Mielőtt engednénk magunknak, hogy megismerjünk embereket, előtte gyorsan csekkoljuk az adatlapját és esetleg utána kaphat egy esélyt. Rettenetesen szomorú ez a helyzet.
Nem mondom, hogy soha nem csináltam az előbb felsoroltakat, nem vagyok álszent és nem savazok senkit. De nem bírom csöndben végignézni ezt újra és újra.
Ne felejtsük el élvezni az életünket. Tudom, hogy közhely: kevés időnk van. Ha meghalok, én például nem szeretném, ha az maradna meg rólam másokban, hogy sosem láttak őszintén mosolyogni, nevetni, táncolni, sírni. Érezni akarok mindent, élvezni a reggelt, a reggeli kávét, az esti kakaót. Mindent. Nem kell mindig a kütyüknek a középpontban lenniük. Őszintén sajnálom azokat az embereket, akiknek ennyit jelent (mondjuk) egy fesztivál!
Ha neki/ neked így jó, hát akkor fecséreltem az idődet és bocsánat az előbb elhangzottakért. Ezeket a perceket sosem fogod visszakapni, de ha legalább egy embert megérintett az, ami aggaszt engem és rajtam kívül még „pár” embert, akkor már érdemes volt kinyitnom a számat és leírni ezeket a sorokat.
