A magyar oktatás működésképtelensége, embertelensége már közhellyé vált; szintúgy az egészségügyé. Mindkettő diszfunkcióját mindennapjaink evidenciájaként kezeljük; ahogy azt is konstatáljuk, hogy az elmúlt 25 évben mindegyik kormány magasról tett ezekre a nemzeti minimumokra. Mégis inkább halkan tűrünk: visszük magunkkal a WC-papírt meg az aszpirint a korházba, vagy – ahogy majd a későbbiekben látjuk – a krétát az iskolába; a papírt a nyomtatóba. És ezek csak az akut, felületi problémák – nem beszéltünk még az olyan strukturális problémákról, mint hogy az irodalomoktatás évtizedek óta szoktatja le a diákokat az olvasásról.
A pénteki diáktüntetés – ha másra nem – erre mindenképp jó volt: demonstrálni, hogy tudatában vagyunk a hatalom mulasztásainak, és ennek hangot is adunk. És külön szerencsés, ha erről nem valamelyik – adott esetben 30 éve érettségizett – politikus agitál, hanem a rendszer közvetlen elszenvedői: a diákok.
Az ebből adódó aktualitással élve kérdeztem néhány gimnazista és már leérettségizett diák véleményét.
Flóra egy szabolcsi gimnázium tanulója. Vidékiként őt sem kerülte el minden falusi diák átka: az ingázás.
„Hatkor kelek, fél hétkor jön a busz, a beérés háromnegyed + háromnegyed óra városon belül. És én még szerencsés vagyok, mert viszonylag „gyakran” jár a busz. Minden nap hullafáradtnak lenni rohadt szar. Az volt a nap fénypontja, ha hazaérve fél órára lapozgathattam a könyveimet. Azt várják el tőled, hogy mindenben jó legyél. Ha pl. magyarból versenyzem, akkor nem volt idő a matekra és vica versa. De – sajnos vagy nem sajnos – ez elsősorban nem az iskola hibája.”
Fanni egy művészeti szakgimnázium volt tanulója. Tavaly érettségizett, s őt sem kerülte el a szakgimnazisták/szakközépiskolások agyréme: a kötelező szakmai érettségi. Ebből tavaly komoly közéleti botrány is kerekedett, mivel a Minisztérium a tanév során rendelte el az új direktívát, felkészülési idő nélkül hagyva mind a diákokat, mind a tanárokat. Fanni így nyilatkozik erről a kaotikus helyzetről:
„Nekünk is heti 48 óránk volt, és emellett kellett napi két órákat gyakorolni meg tanulni közismeretre. Én szakgimis voltam, művészetis, zene-tagozaton. Harmadikig (majdnem) minden jól ment, mindenki tudta, miből akar ötödik tárgyként érettségizni. Ez nálunk általában mindig a tesi volt, mivel bioszt, fizikát, földrajzot és kémiát két évig tanultunk, azt is sehogy. Vagy még etikából, amire ugye csak egy esszét kell beadni előre megírva aztán megvédeni. Kb a harmadik féléve körül érkezett hír, hogy mindenkinek kötelező 2017-től szakmai érettségit tenni, ami nálunk népzenészeknél úgy nézett ki, hogy esszé írás, feladatlap zenetöriből meg népzene elméletből, néprajzból stb. plusz zenefelismerés (klasszikus) – BÁRMI, amit az iskola négy éve alatt tanultunk (tanulhattunk) és még egy népdal lejegyzés. Na most alapvetően oké, hogy ezeket tanultuk – valamit csak egy évig, valamit négyig – csakhogy a tanárok hozzáállása sem olyan volt mikor tanították ezeket, hogy ebből érettségizni fogunk. Így az utolsó évünk a töri-magyar-matek-nyelv helyett a szakmáról szólt, hogy ne bukjunk meg. Egyetlenegy minta sem volt fent, életünkben nem láttunk még ilyen érettségit; végül úgy oldottuk meg, hogy – nyilván a tanárok empátiájának köszönhetően – az érettségit közösen írtuk meg, egymásnak segítve. Ezt az ötödik tárgy kötelező szakmait nem is mindenhol fogadják el, vagy lásd: aki orvosira akar menni, vagy olyan szakra mondjuk ahova biosz kell, nem elég hogy ötödikként felveszed érettségire, hatodikként kell, mert a szakmai kötelező először úgy volt, hogy csak emelten lehet megcsinálni; aztán májusban érettségiztünk, és kb. januárban közölték, hogy na jó lehet közepet is csinálni. Szóval tényleg egy merő káosz volt az egész.”
Márton egy Heves megyei gimnázium volt tanulója. A középiskolában uralkodó állapotokról így nyilatkozik:
„Nekem átlagosan napi nyolc órám volt, és minden héten körülbelül hét dolgozatot írtunk, ami napi egynek számit átlagosan – de persze volt, hogy egy nap akár hármat is írattak velünk vagy rosszabb esetben négyet. Az elvárások természetesen irreálisan magasak, a megye „legjobb” gimnáziumának- amit szerettek napi szinten kihangsúlyozni – tanulóitól, amire rátett egy lapáttal, hogy a tanárok gépnek nézték a gyereket és nem bírták elfogadni, hogy ha éppen nem az a tárgy az erőssége a diáknak: addig nyomták neki a javító dogákat és feleleteket, amíg a bukás szélére került. Azzal meg már nem is mondok újat, hogy amióta állami kézbe került az iskola a tanárok finanszírozzák a nyomtatóba a papírt és a festéket de még a krétát is; s ehhez azt se felejtsük el, hogy a tanári fizetés alig 10 000ft(!)-tal több, mint a minimálbér. Apámnak négy, anyámnak három diplomája van, és alig keresnek többet, mint egy friss szakmunkás elhelyezkedve. A gimnáziumban dolgozó közalkalmazottak gyerekei is sokan járnak oda, és van, hogy az órán kiszédülnek a padból, mivel egy napja nem ettek, hisz az anyjuk 50 ezer forintból látja el őket. Sokan depressziósak, vagdossák magukat, tudatmódosítókat használnak, mivel akkora nyomás van rajtuk és olyan elvárások, amiknek egyszerűen képtelenek megfelelni.”
A cikk megírásához megkerestem egy volt középiskolai tanáromat is: mondja el, ő – mint a rendszer „belsőse” –, hogyan látja a szisztéma működését, beszéljen elégedetlenségének, vagy épp elégedettségének okairól.
Választ sajnos nem kaptam. Érthetetlenül álltam az eset előtt, mikor egy tanár szülőkkel rendelkező barátom felvilágosított: a sajtónak – a vezetőség irányába való előzetes egyeztetés nélkül – nyilatkozó tanárokat szankcionálja az igazgatóság.
– Hát itt tartunk most.
Borítókép forrása: 24.hu
“Úgysem tudunk elérni ezzel semmit” – Középiskolás diákok véleménye az oktatási rendszerről
