Avagy miért bélyegeznek meg valakit biszexuális, vegán, keresztény, pacifista, humanista, feminista, és fehér jelzőkkel a 21. században ahelyett, hogy ember lehetne.
Mindig is érdekelt, hogy miért kell mindenre kitalálni, kreálni egy-egy címkét. Nyilván, hogy nevén lehessen nevezni a dolgokat, de mégis hol a határ? Miért nem viseli mindenki őket a pólóján a nevével és születési évével együtt? A barátkozás is lehet, hogy egyszerűbb lenne, nem is beszélve az egyre népszerűbb „egyéjszakázásokról‘. Azért, mert ez nem minden, ami egy embert jellemez, csak a felszínes külső alatt rejlő újabb külső.
Az igazi kérdés már nem az, hogy valaki hányféle címkét képes magán érvényesíteni, hanem hogy azt miképp. Lehet valaki feminista, de hogyan áll hozzá? Csak emberek szempontjából? Jobban érdekli a férfi-női egyenlőség, vagy netán a társadalmi csoportok különbségeinek csökkentése iránt lelkesebb? Hogyan képviselné ezeket az eszméket és jellemzőket, ha nem lenne rájuk kifejezés?
A címkék arra szolgálnak, hogy általuk az ember öntudatot fejlesszen és bemutassa magát másoknak. Azonban korlátozó hatása lehet, ha valaki „nem elég jó” a megnevezett csoporthoz – vagy azért, mert elfogyasztva egy szelet tortát már nem érezheti magát többet vegánnak, vagy netán valakinek konzervatív nézetei vannak egy bizonyos témában, pedig mindemellett liberális. Be kell látnunk, hogy az emberek nagy része nem feltétlenül tudja feltétel nélkül elkötelezni magát egy-egy irány felé. Ez esetben érhetik támadások az adott irányzat felől is, hiszen nem tud teljes mértékben azonosulni, de érheti az emberi társadalom más szegleteiből is, azáltal, hogy egy címkét hordoz magán, még ha azt hibátlanul nem is képviseli úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Néhány napja volt a büszkeség napja, ami 1969-ig vezethető vissza.
„Ekkor történt ugyanis, hogy a greenwichi, közismerten melegek által látogatott bárba benyomult az erkölcsrendészet, hogy a vendégeket letartóztassa. Nem először történt ilyen a kocsma történetében, korábban is sűrűn igazoltattak arrafelé a rendőrök, de most először fordult elő, hogy a kizavart vendégek tömeggé verődve a jogaikat kezdték hangoztatni, és az újabb rendőrkocsik megérkezésének hatására kirobbant a verekedés. Nem tartott sokáig, míg a rendőrség szétoszlatta a csoportot, de a következő napokban ennek hatására újabb összecsapásokra került sor a rendőrök és a melegek között” […] a melegjogi mozgalom szimbolikus kezdetének a Stonewallban történt eseményeket tekintik.” (Origó, Hogyan indult? – A melegfesztiválok története 2008.07.05 18:27)
Ebből is látszik, hogy a „címkék” fontosak, hiszen sokan és sokféle módon küzdöttek, hogy szabadon lehessen használni őket és pontosabb lehessen jellemezni személyeket, személyiségeket. Azonban vigyázni kell nehogy a sok jellemző között elvesszen maga az ember. Amíg arra használja őket valaki, hogy jobban megismerje vagy megismertesse magát, esetleg ezekkel meg tudja határozni, mit érez mintegy „mankóként”, addig hadd tegye. A kiközösítés segítőjeként már nem feltétlenül ártatlan segítség, mint inkább veszélyes fegyver.
Még gyerekcipőben jár ez a címke-rendszer Magyarországon. Vannak dolgok, amikre még nincs is egy igazán jó magyar kifejezés sem, vagy nem ismeri őket az ember. A szavak hiánya és az emberek komfortérzetének fontossága tudatlansághoz és szorongáshoz vezethet. Még abban az esetben is, ha valaki egy általánosan elfogadott csoportba tartozik érdemes tájékozódnia, mert ki tudja, hogy ki jön vele szembe az utcán. Habár ebben a témában egyre több a megválaszolatlan kérdés, abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy haladni kell a korral. Tanulni új szavakat, megismerni új embereket, helyén kezelni azokat a bizonyos címkéket.
Arany János, azóta rongyosra járt, ballagásokon unalmasra idézett, de sokak által igazán meg nem hallgatott idézete pedig nem a nagyravágyást, de az egyszerű emberi lelket kívánja megszólítani:
„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.”
