1992 óta október 17-e a szegénység elleni küzdelem világnapja. Ezen esemény kapcsán, a világ minden táján jótékonysági gyűjtéseket, rendezvényeket szerveznek, ám a probléma gyökerét nem egy ‘világnap’ alkalmával fogjuk tudni megváltoztatni, ha egyáltalán van lehetőség ebből a mélységből kitántorogni…
Ez a dátum a jegye annak, hogy az emberiség borzasztó irányba halad a perifériák felé. Az elmúlt negyed évszázad során a köztudat szerves részét alkotják a gazdasági viszonyok. Mondhatnánk azt, hogy nálunk, magyaroknál ezt jobban egyetlen nemzet sem érzi (kivéve talán egy lapon említhetjük itt a 80’s évek végén, 90’s évek elején szovjet uralom alól felszabaduló államokat is), hogy az elmúlt 25 év mekkora változásokat hozott a köztudati és átlagemberi gondolkodás fejlődésében. Végül is ki a franc ért rá gondolkodni a gyárban a szalag mellett, vagy hurkazabálás közben? – hogy is tudnám megfogalmazni legjobban… A legboldogabb barokk, akarom mondani barakk (márpedig aki boldog, az nem gondolkodik, haladni az árral egy hajszállal mindig feljebbvaló annál, hogy fárasztó gondolatokkal terheljük magunkat ahelyett, hogy az ingyenháznak vagy a szabad disznóölésnek örüljünk )-
Tudunk, hallunk, olvasunk mindenről – köszönhetően a médiának – mindenki köz-értelmiségi szerepbe tud helyezkedni. A reggelente előkapott telefonon automatikusan megvásárolt reklámfelületeken kapásból értesülhetünk az iskoláig/munkahelyig vezető úton az Indexen, Origón, rosszabb esetekben Blikkben, Borsban megjelent „szuperhírekről” amik a világot irányítják. Egyfajta médiahatásnak érzem ezáltal azt a közkeservet, ami beborít olyan világivá vált műfajokat mint a terrorcselekmények, tömeggyilkosságok, VILÁGNAPOK, háborúk, melyekről korábban jóesetben fél évente egy kézzel írott levél, vagy hónapok elteltével rádióadásként értesültek az emberek. Gondolkodunk. Túl sokat… Ez a baja az embereknek. Ezért nincs se a demokráciának se a diktatúrának „egészséges” keretek közötti megvalósulása. Már Platón is megmondta, hogy egyik szélsőség sem út a tökéletes társadalomhoz. Hiszen aki gondolkodik, annak véleménye van, akinek véleménye van, az ki is mondja. Ha kimondja a véleményét akkor csatlakoznak hozzá mások és előtörnek a perifériák, hiszen a „vezetők” valamelyik gondolatmenetet majd magukénak érzik. Így el is jutottunk az árnyalt vagy erőltetett korrupcióhoz.
Ennek a fenti gondolatnak a lényege, hogy ma már mindenki tudja, hogy a tragédiáknál nincs is nagyobb reklám. A harmadik évezredben pedig a reklám túlnyomó része a média kezében nyugszik. Legyünk őszinték kedves újságírók; – már ha maradt a cikk olvasói között az előző bekezdés végéig újságíró – nagyon csekély esély van arra, hogy egy halálesetről, terrorcselekedetről, politikai „forradalmakról” vagy csak egyszerűen egy világnapról ne azért írnánk cikket, mert tisztába vagyunk azzal, hogy a fészbukot görgető Julika ne erre kapná fel elsőre az ujját és nyomna egy hatalmasat a cikk címére, hogy elolvashassa. Jobb reklám, jobb vonzóerő nincs a negatív történéseknél. És most ezért meg lehet kövezni és sajtóprostizni, hogy kimondtam, de nyilvánvaló. Olykor, ha terrortámadás történik és az azt követő ötödik percben meglátok egy pray for xy szívecske, riszpekt, sajnálom, love… feliratot bárhol, inkább kikapcsolom az összes technológiát, mert kiráz a hideg. – Hozzátenném itt azt a tényt is, hogy a fent említett Julika is gyanússá válik számomra ez esetben, amikor a cikk elolvasása után öt perc elteltével már ki is rakta büszkén a profilkép-filtert, hogy véletlenül se menjen el egy ismerőse se afölött, hogy ő mennyire együtt érző… Vagy pusztán szereti, ha sok lájk van a profilképén. Ez 50-50% magamutogatás-lájkvadászat kontraszt, hiszen megint oda jutunk, hogy ezzel a kis filterrel végül is mi a francot fog kezdeni az a francia apuka, aki a tavalyi terrortámadásban elvesztette három kislányát? … –
De visszatérnék a médiára; az előbbi felvezetésem az események kapcsán arra próbál rámutatni, kedves Olvasó, hogy természetesen minden jogod megvan az együttérzésre sőt, tedd is meg, hiszen emberből vagyunk, azt hiszem. Viszont szomorúnak találom, hogy a mai nap folyamán pusztán néhány perc olvasgatás után öt cikkel találkoztam, ami a szegénység világnapjával kapcsolatban szomorkás, „de sajnálatos, hogy ez így megy ma”, vagy basszák meg a gazdagok felfogásban íródott. Könyörgöm, az a fideszes újságíró, aki kurva jól keres a politikusok vagy közszemélyek, esetleg ByeAlex felsz*pásában, azt pont meg fogja érinteni a szegények sorsa ugye? De ha el is hagyjuk ezeket a formaságokat, akkor is keserédes az a tény, hogy a szegénységnek világnapot hoztak létre. Aki megélte a szegénységet, esetleg tapasztalta, szembesült vele, az tudja, hogy ez a dolog egyáltalán nem szólhat egy ENSZ által a naptárban üresen talált október 17-ei dátumról. És akár most tőlem ideállhatna a hátam mögé az összes filmcsillag egy késsel, aki minden díjátvételénél a szegénységről és a szegény országokról beszél, hiszen ennél jobb marketinget keresve sem találhatnának. Szomorú tény, hogy ezek a beszédek csak a közembereket fogják meg, mivel a szegény réteghez vagy el sem jut, vagy keserédesen mosolyog rajta, hogy köszi, de sokat nem dobbant a megfáradt szíveken.
Be kell fejezni a közhelyekben nyilatkozást. Képzeljünk el egy világot, ahol mentesülünk az összes közhelytől vagy igényes hazugságtól. Fájna, rohadtul fájna minden őszinte mondat ami szembejönne velünk, viszont talán tudnánk is segíteni azokon akiknek nincs lehetősége a világ szemébe kamuzni, hogy sajnál másokat. Az emberi faj a maga szintjén roppantul önző. Ma számomra ez a szembeötlő keserűség például elérte azt, hogy sok milliomos politikus beszédébe igazából nem fogok sokkal többet látni mint a belső leszarást a külső együttérzés színlelés mintájával. Valójában nem szeretnék és nincs is jogom általánosítani itt a politikusok között, viszont rendhagyó az a felső tízezerbe tartozó ember akit valójában foglalkoztat bármilyen szegénység is. Trump legalább őszinte, bár ő nem a szegényekkel, de a környezetszennyezéssel és globális felmelegedéssel kapcsolatban. Ő leszarja, igaz, kissé primitíven hat a mai világban, de legalább kimondta, lehet milliószor jobban foglalkoztatja mint a mű svéd vagy svájci politikusokat, akik nap mint nap „harcolnak” ezek ellen a tényezők ellen, csak ők szeretik a jó arcukat mutatni. A harmadik évezred politikája, médiája és multimédia platformja már már fájóan őszintétlen…
Olyan szakadékok alakultak ki a 21. század beérésére, melyeket áthidalni már csak népirtással lehetne Kingsman módra, de ezt a gondolatot felejtsük is el, hogy leírtam. Ha tényekre támaszkodunk talán tisztább képet is kapunk: 2017-ben azoknak a személyeknek a száma, akiknek vagyona egy milliárd dollár fölött van összesen 2043, ami a föld lakosságának ~3 915 810-ed része, viszont jelenleg a bolygónkon a nap mint nap éhező személyek száma a 900 milliót közelíti, ami valamivel magasabb mint a föld lakosságának egy kilencede. Tehát 440 528szor több éhező van mint milliárdos. Ha a föld tíz leggazdagabb embere a vagyonának felét felajánlaná a szegénység ellen, akkor egy éven belül megszűnne a szegénység a földön. Egyenlő esélyek, egyenlő világok, erről szólna a nagybetűs liberalizmus, és ami okán nem tudom elismerni a politikai együttérzésnek nevezett műformát az az, hogy még mindig nem ezért küzdenek a valóságban… De ezek már nagy szavakkal dobálózások egy elkeseredett ember kezei alól. Talán jobb, ha együtt érzünk mielőtt bármilyen insta – face vagy cikkfiltier megalkotásán törjük a fejünket és egy cseppet próbáljunk meg őszintébben viszonyulni az emberekhez. Ahogy egy barátom mondaná; „úgyis meghalunk, nem mindegy..?” – Esetleg megpróbálhatnánk ezt a regény-végi pontot úgy leütni, hogy azt mondjuk tettünk is valamit a magamutogatás helyett.
Köszönöm, ha elolvastad és remélem nem vérlázító gondolatok lüktetnek benned, a cikk célja puszta őszinteség és felvilágosítás arra a világra, melyben egy szegény, egyszerű ember őszinte szava milliószor kevesebbet ér bármelyik milliárdos szándék-hamis szövegfelolvasásánál. Ennél tovább már csak puszta közhelyekhez jutnánk.
Végezetül csak egy vers József Attilától, remélhetőleg kicsit más szemszögből nézve mint korábban:
KEDVES JOCÓ!
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.
Mig a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednél fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.
