Most, hogy feltámadt a hashtagek tengere és ismét magukra öltötték páncéljaikat a társadalmi igazságosság ádáz harcosai, engedtessék meg számomra is, hogy előálljak egy témába vágó, és számomra igen fontos történettel.
Megrázó sorok következnek.
Adott egy vidéki gimnazista fiatalokból álló társaság. Adott az első budapesti éjszaka penetráns szabadsága; nikotin, alkohol mértéktelenül. Adott még egy túlzsúfolt, izzó erotikával átitatott szórakozóhely.
Ezen a díszletek között képzeljük el a következő szituációt: az egyik fiatal lány – aki először van a fentebb leírtakhoz hasonló szórakozóhelyen – bulizik. Minden gondtól mentesen. Nem szeretne egyebet, csupán táncolni a barátnőivel. Hullámzik a padlón a basszus, az alkohol bizsereg a tarkóban, konstans mosoly a szájon. Arra gondol, hogy imádja ezt a várost; alig várja, hogy végre egyetemista lehessen. Minden csodálatos. Minden olyan, akár egy álomban.
Aztán megtörténik.
Először csak azt veszi észre, hogy valaki hozzáér a hátához. Ekkor még nem gondol rosszra; az ilyen túlzsúfolt helyeken megszokott, hogy szándékosan-szándékolatlanul összetalálkoznak a testek. Aztán nem múlik az idegen érzés. Sőt, egyre biztosabban érzi, hogy valaki hozzádörgölődzik. Először csak diszkrétebben; majd egyre közelebbről. Nem bírja tovább; megfordul. Egy hasig kigombolt ingű, zselézett hajú fehér férfi áll előtte. Mozgáskultúrájából egyértelműen dekódolható: a férfi szexuális aktusra invitálja. Ez az intenció még jobban kirajzolódik, mikor férfi lágyan, mégis határozottan megfordítja, és ágyékát a lány fenekéhez dörgöli. Az áldozat először hagyja – nem akarja megsérteni az abuzőrt. Azonban, amikor a zaklató már kezeivel kezdi simogatni, először melle felé lopakodva, majd szeméremdombját célba véve, feltolul benne az önbecsülés. Megfordul: „Bocs, de van barátom.” – „Kajak?” – „Igen. Szóval légyszi ne.” – „Ja jólvan” – válaszolja az erőszaktevő, majd mindenféle szégyenérzet nélkül tovább megy. Nem tudni, csak még több alkoholt keres, vagy újabb áldozatokat indul keresni. A lány mindenesetre nem látja többet.
Őt nem sokára a lánywc-ben látjuk újra. A vizelettel, hányással és tamponokkal telezsúfolt padlón gubbaszt összezuhanva. Mocskosnak érzi magát; valami örökre összetört benne. Zokog. Nem hitte, hogy vele is megtörténhet. Hallott már történeteket a nemi erőszakról. De hogy vele? Pont vele!?
Az eset után hónapokig nem alszik. Ha férfi ér hozzá, tapintása felidézi benne a zaklató érintését, amelynek nyomai évekkel később is a bőrén izzanak. Önbecsülési és párkapcsolati problémákkal küzd. Képtelen megbízni a férfiakban. Ezért leszbikus kapcsolattal is megpróbálkozik; de ez sem hoz neki megnyugvást.
Aztán elindul a Weinstein-botrány és a hashtaghullám. Olvassa több szexuális zaklatáson átesett nő posztját: egyiket a férje kényszerítette szexre. Ellenkezés esetén előkerült az övtartóból a nadrágszíj. Egész addig nem mert senkinek sem szólni, míg végül kórházba nem került. Akkor már úgyis mindegy volt. A másiknak a főnöke tett – mondjuk úgy – „visszautasíthatatlan ajánlatot”; az áldozat először nem akarta elfogadni, de aztán három, egyedül nevelt gyerekére gondolva mégis belement. Végül hosszas pszichoterápia során tudta csak megnyugtatni háborgó lelkiismeretét. Egy másik esetben egy fiatal lány tartott hazafelé osztálytársa házibulijából. Már az utcájába fordult volna be, mikor az egyik sikátorból előlépett négy fiatal férfi. Csoportosan közösültek vele, majd vérbe és könnyekbe fúlva magára hagyták. Reggel találtak rá, véresen és magatehetetlen. Az eset után egy évig nem volt képes beszélni. Azóta tolószékben él, sokszor fájdalmas, de végtére is teljes életet.
És a lány ekkor megnyugodott. Látta: nincs egyedül. Ez a sok-sok nő mind-mind az ő cipőjében jár évek óta. Önbizalmat nyert hát; kiírta üzenőfalára történetét. Csak úgy záporoztak az elismerő lájkok és kommentek. Megdicsérték, milyen bátor, hogy a nyilvánosság elé lépett történetével. Nagyon sokan együttérzésüket fejezték ki, s közölték: lélekben vele vannak. Néhányan azt is javasolták: minden férficsecsemőt kasztráljanak; azzal megelőzhetőek a hasonló esetek.
Voltak kevesen, akik bár leszögezték: elutasítanak mindenféle ehhez hasonló tuskó, proli közeledést, mégsem tartják az esetet nemi erőszaknak. Hisz, mivel a férfi az elutasító reakcióra válaszul felhagyott a közeledéssel, erőszakról semmiképp, de zaklatásról is nehezen beszélhetünk.
Szerencsére, mire hősünk válaszolt volna ezekre a reakciós, nőgyűlölő kommentekre, már megjelentek hűséges elvtársai, akik ádázul szembeszálltak a kommentmezőben szárnyait bontogató fasizmussal. Áldozathibáztatók, fallokraták, traumarelativizálók, kapták meg jogos titulusaik a szörnyetegek.
Mikor korunk nácijai realizálták, mekkora számban állnak velük szembe a demokrácia katonái, gyalázatosan megfutamodtak. A világban újra helyreállt a rend…
Ahogy hősünk lelkében is. Hála a #metoo-kampánynak, végre, annyi év után, helyreállt lelki békéje. Nem tudott mást tenni, mint köszönetet mondani. Köszönetet mondani. Mert végre boldog volt.
*
Ez az én történetem. A fikcióm, ha tetszik. A fikcióm, amit azért találtam ki, hogy megpróbáljunk valami igencsak ritka dolgot tenni: mérlegelni. Nem akarok semmiféle szájbarágó összegzést biggyeszteni ide a végére; mindenki vonja le a maga konklúzióit. Csak annyit kérek: mindenki hagyatkozzon a legbelsőbb igazságérzetére. És a józan eszére. Utóbbi úgyis kiveszőfélben van kis hazánkban.
