„Te szégyellted már, hogy cigány vagy?” – kérdezi Elvira a sógorát. Pauker válasza sokat elárul a darab világáról: „Most, ahogy ezeket az emberi szörnyeket látom magam körül, azt szégyellem, hogy ember vagyok”. A Független Színház Magyarország előadása nem finomkodik, nem közöl, csak felvet. Izgalmas kérdéseket.
Ruždija Sejdovič és Jovan Nikolič darabja a több mint 20 éve lezárult koszovói háború idején játszódik. Jaschar (Budai József), a roma származású kocsmatulajdonos és családja történetét meséli el az előadás, a jelenlegi járványhelyzethez igazodva, videósorozat formájában. A sem a szerbekhez, sem pedig az albánokhoz nem tartozó család hányattatását hat 15-20 perces videóban mesélik el az alkotók. Az európai roma drámairodalom egyik legjobb művében leginkább a hovatartozás kérdése, az igazsághoz való ragaszkodás viszontagságai és a változónak tűnő emberi értékek témaköre rajzolódik ki.
Úgy gondolom, hogy az alkotás, mint színház azért érdekes, mert tulajdonképpen nem nyújt vigaszt, hanem arra késztet bennünket, hogy mi magunk ismerjük fel a hamis alternatívát. Mert az igazság, vagyis az ahhoz foggal-körömmel ragaszkodó Pauker nem éli túl a háborút és valóban az ússza meg ép bőrrel a történéseket, aki hajlandó megalkudni. Ez az az álalternatíva, melynek „tanulságát” leszűrve az ember igazán gondolkodni kezd. Hogy valami nem jó, valami nem egész így. A pesszimizmustól azonban a remény menti meg a befogadót, mely a Lovas Emília által megformált kislány személyében testesül meg. Így marad lehetőség az újrakezdésre, mert azt hiszem, ha a darab üzen, akkor azt üzeni, hogy minden tiszta asztalt meg lehet teríteni, csak emberek kellenek hozzá.
A színészek karanténban elszeparálva, de egymásra rímelő videórészletekben jelennek meg, melyek együttesen alkotják a kontinuitás érzését. A narratív felvételeket néhol nagyon eltalált, néhol gyengébb intellektuális montázsok szakítják meg. Ezek a bevágások véleményem szerint akkor működnek leginkább, mikor nem szemléltetni kívánnak, hanem valami pluszjelentést csatolnak az elhangzottakhoz. A színészek játéka változó, leginkább naturális, közülük számomra kiemelkedik a Paukert alakító Szegedi Tamás András megrendítő játéka. A történések kiváló zenei aláfestése Kovács A. Máté és Babindák István érdeme.
A mű egyik legnagyobb erénye, hogy alapvetően olyan témát dolgoz fel, mely társadalmilag máig megoldatlan. A háború alatt több tízezer romát tettek nincstelenné és üldöztek el Koszovó területéről. Ők, az albánokkal és a szerbekkel ellentétben, azóta sem kaptak kártalanítást. A háborús vonalon túl azonban a bizonytalanság és a társadalom általi kitaszítottság érzése az, mely átüt a felvételeken. Örökös magyarázkodás, szabadkozás, önhitegetés. Alkoholizmus, rettegés az igazságtól és az igazságszolgáltatás teljes bukása. Azt hiszem, ez a téma aktuális lehet sokak számára ma, hazánkban is.
