Szeptember 16-án bemutatták Ivan Viripajev Oxigén című darabját a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház falai között. A kortárs orosz szerző alkotását Pálffy Tibor rendezte színpadra. Az előadás koncert-színház műfaján keresztül sűrít magába egy nagyon tömény életfilozófiát, teológiai vitát, emészti meg a tíz parancsolatot és próbálja definiálni az emberek tetteinek mozgatórugóit.
Az előadás során a nézőknek sokkoló audiovizuális élményben van részük, nem véletlenül osztogatnak füldugókat az esemény kezdetén. Erős zeneisége miatt nem egy néző pattant volna föl és sodródott volna a zenei élménnyel tánc formájában, de nem tették. Valahol itt, a nézők és a színészek pontos szerepének meghatározásakor kezd színházzá lenni az előadás. Nagyon erős nézői tudatosságot kíván az élmény, nyitottnak és befogadónak kell lennünk. Lehetetlen minden egyes impulzust befogadni, és a nézők befogadó képességét is jócskán próbára teszi az esemény. Ez a mű telítettségével magyarázható, hiszen nem szűkölködik a felvetett témákban, kérdésekben; ének, rap, zene, digitális vetítés, különböző intermediális eszközök váltják egymást.
Az előadásban a Fiú (Kónya-Ütő Bence) és a Lány (Korodi Janka) keresik az éltető oxigénhez vezető utat, az emberiség legelső alapigazságai nyomán: „ne ölj; ne tekints kívánkozva; ne esküdözz az égre; ne állj ellene a gonosznak; ne állíts magadnak bálványokat; ne ítélkezz; és gyöngyeidet ne hányd a disznók elé.” A tíz fejezetre tagolt darab tematikai gerincét a tízparancsolat analógiája adja. Az egyik alapkérdés, hogy vajon mennyire tud a kortárs ember ezek nyomán kiteljesedni vagy egyáltalán létezni? Az elhangzottak véletlenül sem támadják az emberiség valaha volt legősibb törvényeit, egyszerűen keresik a járható utat a vágyak és konvencionális moralitás között, példát statuálnak a két Szása történetével.
Nem túlzás azt állítani, hogy az Oxigén legalább annyira koncert, mint színház. Mindkét szereplő előtt hangpult, az előadás során mint hangtechnikusok vagy dj-k uralnak minden egyes elhangzó pisszenést. A vizuális látvány harmonizál a hanghatásokkal, a néző könnyen kapcsolódhat, lubickolhat az élményben. A narratív szál mint egy tanítómeseként mutatja be két a 70-es években született orosz egyén történetét: vidéki Szanyok (Szása) beleszeret a Moszkvai vörös hajú, férfias keresztnevű fiatal lányba, Szásába. Mikor rájön, hogy számára a fekete hajú, nem túl vonzó felesége már nem jelent oxigént, ellenben a moszkvai vörös hajú Szása maga az oxigén, akkor kimegy a kertbe, és egy ásóval meggyilkolja a feleségét. Mikor megmondatott, hogy ne ölj, ő éppen zenét hallgatott egy fülhallgatón, és a tüdőjében levő táncosokkal együtt táncolt.
Az előadásban visszatérő motívum a tüdő két táncosnak való megfeleltetése, a tüdők tánca a lélegzés aktusát szimbolizálja. Ez a történet nem a szerelemről szól és nem is férfi-nő kapcsolatáról. Szól a férfiról, a nőről, Jeruzsálemről, Istenről, akár mondhatnánk azt is, hogy hiteles korkép, de ez határozottan nézőpont kérdése. Számomra nem nyert hitelt. Nagyon kritikusan kezelte az átlag ember gyarlóságait, szeretnék több hittel fordulni az emberi létforma felé. A mindenség tavából merítkezik és szólítja meg a nézőt. Az előadás tétje, hogy nyitott szívvel és lélekkel kell a kihívás elé állni, nem szégyenkezni önnön magunk előtt, gondolkodjunk csak el azon, mi miért lennénk hajlandóak akár ölni is, mi az, ami nélkül nem lenne érdemes élnünk, avagy igazán szükséges-e ölni.
A két szereplő mint a mindenkori férfi és a mindenkori nő vannak jelen. A díszlet kulcseleme egy kereszt alakú vetítővászon, amely négy egyenlő részre osztja a teret. Ezt egy vita kicsúcsosodása töri meg, ekkor a szereplők a paraván előtt néznek szembe egymással, saját, természetes hangjukon szólalnak meg, még a formából is kifelé kacsintanak. A vita témája egész könnyed: a társadalom hogy engedheti meg magának, hogy együtt éljen az aránytalan igazságszolgáltatással. A férfi, kifogyván érveiből, egyszerűen lekapcsolja a nő mikroportját, elveszi a hangját, ezzel ellehetetlenítve a párbeszédet. Egy adott ponton kivetítve bemutatnak egy, a mindennapi életből kiragadott jelenetet, egy pár találkozását és beszélgetését a szexről és a szerelemről ugyanazon színészek játékában, akik ekkor is a színen vannak, egy teljesen más színházi kulcsban. A beszélgetés angol nyelven zajlik, ezzel is elidegenítik az esetet a befogadóktól és az előadás többi részétől. A jelenet visszakacsint az általunk ismert realitásra, az átlagos férfi és nő kapcsolatára. Ha a színpadon látottak képviselik a valóságot, vajon a film csak illúzió?
A szerző isteni identitásként uralja saját világát. A látottakat értelmezhetjük úgy is, hogy a Lány és a Fiú története az író fejében vitázó, mindig a saját igazát bizonygató identitások harca. A nőnek és a férfinek más-más válaszai, véleményei vannak, az életben is minden döntés során valamelyik dominál. Az elhangzott gondolatok mindenki fejében egymást kergetik, de csak keveseknek adatik meg, hogy ilyen formában felvállalják és mások elé tárják azokat.
A szereplőink feltesznek még egy nagyon fontos kérdést: a gyümölcs alapján ítélik meg a fát vagy a fa alapján a gyümölcsöt? Tehát, ha mi Isten által teremtettünk, akkor ez mit árul el rólunk vagy Istenről. Ezt tovább fűzhetjük a következő gondolattal: a Biblia szerint Isten a saját mására teremtette az embert, az ember pedig saját képére formálta az emberarcú Istent. A fa szimbólum az emberiség egyik legősibb, több kultúrában is jelen levő jelképe, nem véletlenül példálózik vele az előadás. A Nem esik messze az alma a fájától! közismert mondás is erre utal. A fa mint archaikus jelkép hozza témába az emberiség máig megoldatlan kérdését: eredendően jók vagyunk-e, vagy kárhozatra vagyunk ítélve?
Az előadás zárásakor a két színész hangeffekt segítségével létrehozott, mesterségesen gyerekes, vékony hangján hallunk fohászokat talán Isten, talán az ismeretlen felé. Itt végre megszűnik a folyamatos vita férfi és nő között, helyét a gyermeki őszinteség és egyszerűség veszi át. A választott forma oldotta a gondolatok kimondásával járó felelősséget. Istent felelősségre vonni emberi mivoltunk miatt nem egy limonádé-téma.
Az előadás egyfajta „szellemi hashajtó”, nagyon tömény életfilozófiát fogalmaz meg, rengeteg témát dolgoz fel, de mégsem foglal álláspontot, nem fogalmaz meg egy egyetemes igazságot. Valahol talán még kapaszkodók nélkül is hagyja a befogadóit. Ezzel nézői öntudatosságra nevel, megkéri, hogy aktívan elemezzük és keressük a saját igazságainkat. Gondolatébresztés szempontjából határozottan kielégítő élmény.
Színlap
Ivan Viripajev: Oxigén
Bemutató: 2022. november 16., Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Szereplők
Fiú: Kónya-Ütő Bence
Lány: Korodi Janka
Dramaturg: Deák Katalin
Zenei vezető: Kónya-Ütő Bence
Látvány: Rancz András
Ügyelő: Veress Zsóka
Súgó: Dobra Mária Magdolna
Rendező: Pálffy Tibor
Kiemelt kép: Tamás Áron Színház
