Talán John Donne-nak nincsen igaza, amikor azt írja, hogy senki sem különálló sziget, talán mind azok vagyunk. A szigetté válás különböző állomásai, az elmagányosult őrület költészete sejlik fel Réthly Attila szombathelyi rendezésében.

A posztmodern egyik alapvetése, hogy nincsenek megkérdőjelezhetetlen axiómák és igazságok. Nietzsche írja: “…there are no facts, only interpretations”, vagyis nincsenek tények, csak benyomások. Ebben a relatív, kézzelfogható fogódzók nélküli világban tévedtek el a Hétköznapi őrületek szombathelyi szereplői is; a paplan magától lebeg, a lakótársad a porszívójával szerelmeskedik, a próbababa életre kel, a szomszéd pedig fizet, ha nézed szex közben. Csoda, hogy a Bányai Kelemen Barna által megtestesített Petr szorong és már-már őrültnek hiszi magát?

A fentinél bővebb szinopszis felesleges. Petr világában semmi sem ott létezik, ahol egy átlagos ember gondolná. A barátnője tisztázatlan körülmények között hagyta el, majd indokolatlanul állt össze egy nyilvánvalóan alkalmatlan férfival, a főnöke kifejezéstelen hangon közli, hogy a kisfiúkhoz vonzódik, a szüleinél pedig csak a barátai kevésbé elviselhetőek, Petr pedig nem tesz semmit.

Fotó: Lutor Katalin

Az őrültebb dolgokat még őrültebb epizódok követik, az abszurd dráma gyermekien ártatlan „hőse” az egyetlen normális emberi reakciót testesíti meg – csodálkozik és csendben fél, de a problémákat pontosan abszurd voltuk miatt csak hellyel-közzel tudja megfogalmazni. A kanapén ücsörgő, a dobozokon ücsörgő, a háttérből ücsörögve befelé pislogó Bányai Kelemen Barna játékából süt Petr jelentéktelensége az események alakulására. Sorsa, már amennyiben lehet ezt sorsnak, történésnek hívni, ellen alig próbál tenni, még a környezetéhez illő őrült praktikákat sem tudja kereken véghez vinni. Szinte azt érezzük, hogy csupán azért ő az origó, mert technikailag valakinek mégiscsak lennie kell.

Ugyanakkor Petrnek unatkozni sincsen ideje. Réthly Attila őrült tempót diktál, a jelenetek és helyzetek egy pillanat alatt követik egymást, teljesen filmszerű élményt nyújtva rohannak el, a gyanútlan befogadó pedig felteszi a kérdést, hogy egyáltalán tartunk-e valamerre? A sebesség már-már antológiává változtatja az előadást; ha nem ugyanazok az arcok jelennének meg újra és újra, akkor hihetnénk, hogy egy különálló novellasorozatot látunk peregni jóval a törvényes sebességhatár fölött. Izgalmas eszköze a széttöredezettség ábrázolásának és a „filmélménynek” a fények és hangok hirtelen feltűnő, majd mindent sötétségbe vonó játéka, természetesen ez a jelenség a kreatív jelenetközi megoldásokon túl a töredékes emberi viszonyokat is leképezi.

Fotó: Lutor Katalin

A mozaikosság ellenére pont a sebesség és a többségében kiemelkedően pontos színészi munka tartja koherens mederben az előadást, ami kiegészül az alapanyag morbid humorával és Hamvai Kornél élő nyelvével.

Kálmánchelyi Zoltán Mokkaként teremt különálló birodalmat, mint a legrosszabb legjobb barát, de a többi „mellékszereplő” is egyenrangúan magányosan áll saját ködös szigetén. Nincsen valódi kommunikáció és szívszorítóak a távolságok Petr és szülei között, Petr szülei között, Petr és exbarátnője között, Petr és Mokka között, Petr és Petr között. Talán csak a tévébemondó apafigurát játszó Mertz Tibor és fiatal szobrász szeretőjét megtestesítő Nagy Cili tudnak valamilyen hidat építeni különálló földtesteik között: a fatális véletlen folyamán összejött pár minden jelenete különlegesen meleg és kellemes, elmosódott boldogságpontként világítanak az értelmezhetetlenség tengerében, minden más hasonló kísérlet hamvában holt; Mertz csehszlovák filmhíradós szavalata pedig valóban emlékezetes pillanat marad.

Szintén kiemelkedő a tehetségtelen zeneszerzőt játszó Orosz Róbert és a muzsikus barátnőjét megformáló Hartai Petra kettőse, bár ők éppen az ellenkező folyamatot, a szigetesedést mutatják be lépésről lépésre. A darab végére mégis az egyetlen kézzelfogható változás az, hogy egynél több ember ül a kanapén és csodálkoznak, hogy ilyen is van, idáig is el lehet jutni, valóban lehetséges, hogy ennyire nem értjük meg egymást.

Fotó: Lutor Katalin

Az abszurd hangvétel és felütések, akármennyire is magával ragadóak, megoldási javaslatokkal természetesen nem tudnak előrukkolni az elmagányosodás őrülete ellen, de tudjuk azt is, hogy a tanulság átnyújtása egyáltalán nem cél; egy állapot bemutatása önmagában legitim és teljes értékű végállapot. Felsejlik a rengeteg groteszk elem mellett egy másik gondolat is, az, hogy végső soron egyik szereplő sem őrült, csak a „hidak” kiépítetlensége taszít mindenkit a valószerűtlen szakadék felé.

Réthly színészeire és a Takács Lilla által álmodott sajátosan minimalista díszletre támaszkodva jó érzékkel teremt atmoszférát, de az emlékezetes és jól sikerült pillanatokat olykor jelentéktelenek is követik. A száguldás egyeseknek talán monotóniának is tűnhet, az abszurdum értelmezésére pedig valóban edzett közönségre van szükség. Összességében egy pontos, friss és fiatalos abszurd dráma elevenedik meg a szombathelyi színházlátogató szemei előtt, amely képes egy-egy új apró részlettel vagy váratlan momentummal lekötni a figyelmet és bőséges útravalót tartogat hazafelé.

Lutor Katalin galériája