Talán John Donne-nak nincsen igaza, amikor azt írja, hogy senki sem különálló sziget, talán mind azok vagyunk. A szigetté válás különböző állomásai, az elmagányosult őrület költészete sejlik fel Réthly Attila szombathelyi rendezésében.
A posztmodern egyik alapvetése, hogy nincsenek megkérdőjelezhetetlen axiómák és igazságok. Nietzsche írja: “…there are no facts, only interpretations”, vagyis nincsenek tények, csak benyomások. Ebben a relatív, kézzelfogható fogódzók nélküli világban tévedtek el a Hétköznapi őrületek szombathelyi szereplői is; a paplan magától lebeg, a lakótársad a porszívójával szerelmeskedik, a próbababa életre kel, a szomszéd pedig fizet, ha nézed szex közben. Csoda, hogy a Bányai Kelemen Barna által megtestesített Petr szorong és már-már őrültnek hiszi magát?
A fentinél bővebb szinopszis felesleges. Petr világában semmi sem ott létezik, ahol egy átlagos ember gondolná. A barátnője tisztázatlan körülmények között hagyta el, majd indokolatlanul állt össze egy nyilvánvalóan alkalmatlan férfival, a főnöke kifejezéstelen hangon közli, hogy a kisfiúkhoz vonzódik, a szüleinél pedig csak a barátai kevésbé elviselhetőek, Petr pedig nem tesz semmit.
Az őrültebb dolgokat még őrültebb epizódok követik, az abszurd dráma gyermekien ártatlan „hőse” az egyetlen normális emberi reakciót testesíti meg – csodálkozik és csendben fél, de a problémákat pontosan abszurd voltuk miatt csak hellyel-közzel tudja megfogalmazni. A kanapén ücsörgő, a dobozokon ücsörgő, a háttérből ücsörögve befelé pislogó Bányai Kelemen Barna játékából süt Petr jelentéktelensége az események alakulására. Sorsa, már amennyiben lehet ezt sorsnak, történésnek hívni, ellen alig próbál tenni, még a környezetéhez illő őrült praktikákat sem tudja kereken véghez vinni. Szinte azt érezzük, hogy csupán azért ő az origó, mert technikailag valakinek mégiscsak lennie kell.
Ugyanakkor Petrnek unatkozni sincsen ideje. Réthly Attila őrült tempót diktál, a jelenetek és helyzetek egy pillanat alatt követik egymást, teljesen filmszerű élményt nyújtva rohannak el, a gyanútlan befogadó pedig felteszi a kérdést, hogy egyáltalán tartunk-e valamerre? A sebesség már-már antológiává változtatja az előadást; ha nem ugyanazok az arcok jelennének meg újra és újra, akkor hihetnénk, hogy egy különálló novellasorozatot látunk peregni jóval a törvényes sebességhatár fölött. Izgalmas eszköze a széttöredezettség ábrázolásának és a „filmélménynek” a fények és hangok hirtelen feltűnő, majd mindent sötétségbe vonó játéka, természetesen ez a jelenség a kreatív jelenetközi megoldásokon túl a töredékes emberi viszonyokat is leképezi.
A mozaikosság ellenére pont a sebesség és a többségében kiemelkedően pontos színészi munka tartja koherens mederben az előadást, ami kiegészül az alapanyag morbid humorával és Hamvai Kornél élő nyelvével.
Kálmánchelyi Zoltán Mokkaként teremt különálló birodalmat, mint a legrosszabb legjobb barát, de a többi „mellékszereplő” is egyenrangúan magányosan áll saját ködös szigetén. Nincsen valódi kommunikáció és szívszorítóak a távolságok Petr és szülei között, Petr szülei között, Petr és exbarátnője között, Petr és Mokka között, Petr és Petr között. Talán csak a tévébemondó apafigurát játszó Mertz Tibor és fiatal szobrász szeretőjét megtestesítő Nagy Cili tudnak valamilyen hidat építeni különálló földtesteik között: a fatális véletlen folyamán összejött pár minden jelenete különlegesen meleg és kellemes, elmosódott boldogságpontként világítanak az értelmezhetetlenség tengerében, minden más hasonló kísérlet hamvában holt; Mertz csehszlovák filmhíradós szavalata pedig valóban emlékezetes pillanat marad.
Szintén kiemelkedő a tehetségtelen zeneszerzőt játszó Orosz Róbert és a muzsikus barátnőjét megformáló Hartai Petra kettőse, bár ők éppen az ellenkező folyamatot, a szigetesedést mutatják be lépésről lépésre. A darab végére mégis az egyetlen kézzelfogható változás az, hogy egynél több ember ül a kanapén és csodálkoznak, hogy ilyen is van, idáig is el lehet jutni, valóban lehetséges, hogy ennyire nem értjük meg egymást.
Az abszurd hangvétel és felütések, akármennyire is magával ragadóak, megoldási javaslatokkal természetesen nem tudnak előrukkolni az elmagányosodás őrülete ellen, de tudjuk azt is, hogy a tanulság átnyújtása egyáltalán nem cél; egy állapot bemutatása önmagában legitim és teljes értékű végállapot. Felsejlik a rengeteg groteszk elem mellett egy másik gondolat is, az, hogy végső soron egyik szereplő sem őrült, csak a „hidak” kiépítetlensége taszít mindenkit a valószerűtlen szakadék felé.
Réthly színészeire és a Takács Lilla által álmodott sajátosan minimalista díszletre támaszkodva jó érzékkel teremt atmoszférát, de az emlékezetes és jól sikerült pillanatokat olykor jelentéktelenek is követik. A száguldás egyeseknek talán monotóniának is tűnhet, az abszurdum értelmezésére pedig valóban edzett közönségre van szükség. Összességében egy pontos, friss és fiatalos abszurd dráma elevenedik meg a szombathelyi színházlátogató szemei előtt, amely képes egy-egy új apró részlettel vagy váratlan momentummal lekötni a figyelmet és bőséges útravalót tartogat hazafelé.
Lutor Katalin galériája
