Ha Alföldi Róbert rendezői stílusjegyeit kéne felsorolnom, akkor a sebészi pontosságú és erős kezű vonalvezetését tenném az első helyre – szemben a lecsupaszított és a botrányéhség miatt önkényesen kiemelt, de önmagukban értelmezhetetlen momentumokkal. A Weöres Sándor Színház Volpone-verziója egy ilyen, ízlésesen és pontosan szabott öltönykabát: kiszámított, letisztult, és minden részletében szórakoztató.
Egyik vagy másik
Szórakoztatás és tartalmi mélység arányos együttállása meglehetősen ritka, sokkal gyakoribb, hogy az adott darab műfajának megfelelően egyik vagy másik irányban kitér a mutató. Ez nem róható fel hibának, de ha mégis megszületik az egyensúly, akkor az egyértelműen többlettartalmat teremt. Ugyanakkor erre az elgondolkodtató kettősségre egyre nagyobb az igény, napjainkban az összetett képek sokkal hitelesebbek és relevánsabbak, hiszen világunk szálai is egyre felfejthetetlenebbek.
Alföldi kezei között Ben Jonson komédiája ugyan komédia marad, de úgy tud beszélni igazán aljas emberi tulajdonságokról, hogy közben a jókedvünket sem veszítjük el. A gyarlóságok nevetségessé tétele és aktualizálása talán elég éles fegyver a pénzhatalmukkal visszaélőkkel szemben. Alföldi pedig jó házigazdaként gondoskodik a közönség szarkasztikus szórakoztatásáról: sérül a negyedik fal, szerepel a súgó, pattanásig feszült menetrend szerint érkeznek és távoznak a szereplők, alig-alig engedi leülni a történet sodrát.
Egyes pillanatokra azonban mégis levegőhöz enged, és pontosan ezek a kevésbé jól sikerültek; folyamatosan vágynánk a fejkapkodós rohanásra. A kevés számú apró üresjárat azonban teljesen feloldódik a csúcsra járatott színészi alakítások és a minimalista díszlet atmoszférájában, amelynek valóban a feszessége a legnagyobb erénye. Kálmán Eszter díszlet- és jelmeztervező egyetlen kockát épít át betegszobából úri lakássá, üzlethelyiséggé vagy éppen velencei ítélőszékké – így támogatja a letisztult környezet a hivalkodóan gyors Alföldi-rendezést.
Hiába a középkori Velence a helyszín, nehezen behatárolható korban és térben játszódik a Shakespeare-kortárs komédiája; ezzel erősíti egyetemességét és fekete humora ellenére is szomorú érvényességét. Természetesen ez nem valósulhatna meg Spiró György élőnyelvű fordítása nélkül sem.
Volpone és Mosca
Az erős színekkel túlrajzolt karakterek közül elsőként két férfi, mester és tanítvány érdemel említést. Volpone, a messzi keletről érkezett szoknya- és szerencsevadász tettetett agóniájával mindent elér és megszerez maga körül, amit megkíván, legyen az vagyon, befolyás, vagy egy „barát” felesége. Ez a ravasz ámokfutás, amiben legalább ennyire fontos erő Mosca, a ravasz és fiatal segéd, dióhéjban össze is foglalja a történetet.
Kettejük dinamikája és humoros köntösbe ágyazott tragikuma nem születhetne meg Jordán Tamás és Bányai Kelemen Barna játéka nélkül. Jordán ördögi élvezettel szellemül át, lubickol Volpone bundájában, újabb emlékezetes szerepre emelkedik az Alföldi-féle produkcióban. Bányai Kelemen pedig méltó társa, hallgatásával is beszédesen önt életet egy olyan karakterbe, aki első pillantásra nem feltétlenül tűnik érdekesnek.
A két karakterben rokon elem, hogy (majdnem) csak azt látjuk belőlük, amit ők engednek megmutatni – természetesen szélhámosokról van szó, így érthető, miért érezzük úgy, hogy sokkal mélyebb rétegek vannak az okos gonoszságok alatt. Gonoszság ide-oda, mégis ők válnak helyzetüknél fogva protagonistákká, bár ez inkább környezetük érdeme, ugyanis ott még elementárisabb erő a kapzsiság, még ha az nem is párosul igazi ravaszsággal.
Volpone egyszerre nyomja el és támogatja Moscát. Miközben duójuk mindenki mást átver, Mosca egy saját hadjáratba is kezd, aminek vége természetesen csakis Volpone bukása lehet. Ez egy megválaszolatlan kérdést is feltesz: a darab végén Volpone egyszerűen beletörődik Mosca győzelmébe és balra el? Lélektani szempontból sokkal erősebb és hitelesebb lenne egy olyan verzió, ahol Mosca megöli Volponét. A tanítvány így válhatna csak igazán gátlástalan kalandorrá, Volpone pedig már amúgy is elvesztette élete értelmét, nem ő mozgatja többé a legtöbb szálat.
Volpone hangja
Volpone szédítő hangja az egyetlen érvényes tudásból áll: pénzen bármit és bárkit meg lehet venni. Duruzsolva haldokol betegágyán, és az aranyak zümmögése elveszi a józan észt: mindenki anyagi hasznot remél halálából, még saját maga is. Ebben a darabban kizárólag a pénz beszél, mindenki más csahos kutyaként ugat, ebben Volpone és Mosca sem más, mint Velence jobb sorsra való polgárai.
Voltore (Szabó Tibor), Corvino (Csankó Zoltán), és Corbaccio (Szerémi Zoltán) törleszkedő triumvirátusáról minden ocsmányság elmondható, mindhárom karakter igazán undorító. Csankó Corvinóján keresztül a nők nyomasztó alávetettsége kristályosodik ki, Voltore az államhatalmat hitelteleníti el, Corbaccio pedig saját fiát tagadja ki egy kupac aranyért.
A szélsőséges példák és a felemás vég nem nyújt más tanulságot az „így biztosan nem szabad”-érzésen kívül. A Volpone nem ad sem feloldozást, sem megoldási javaslatot a pénzkapzsiság ellen, kizárólag éles képekben, nevettetve és undorodva mesél a világot mozgató egyik erőről. A drámai feszültség és konfliktus csak időlegesen oldódik fel, hiszen Volpone kitermelte utódját; kezdődhet elölről a csalás minden lehetséges eszközzel.
Szereplők:
Volpone/Jordán Tamás
Mosca/Bányai Kelemen Barna
Voltore/Szabó Tibor
Corvino/Csankó Zoltán
Colombina/Hartai Petra
Canina/Bánfalvi Eszter
Corbaccio/Szerémi Zoltán
Leone/Balogh János
Bíró/Kálmánchelyi Zoltán
Tiszt/Endrődy Krisztián
Magyar szöveg: Spiró György
Dramaturg: Alföldi Róbert
Díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter
Kellékes: Móri Csaba, Varga Máté
Súgó: Jenei Ágnes
Ügyelő: Győrváry Eszter
Rendezőasszisztens: Balogh Lívia
Rendező: Alföldi Róbert
További minőségi írásokért ajánljuk figyelmetekbe az art7.hu oldalát is!
