Őszinteség, bátorság, szókimondás. Ezek jellemzik leginkább a 2018-as TESZT programjának fókuszpontját, amelyről az f21.hu első tudósítását olvashatják. A május 20-án kezdődő fesztivál előbb említett, nem hivatalos „mottója” a második programnapra, május 21-re különösen érvényes: egytől egyig olyan előadásokat láthattunk, amelyekben elsődleges jelentőséggel bír a merész véleménynyilvánítás.
A fesztiválról
Mondjuk ki: az idei fesztivál hangulata híven tükrözi mindazt, amit egy újonnan érkezett látogató előzetesen megtudhat róla. Temesvár immáron tizenegyedik alkalommal ad otthont a Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozónak, amely rendezvény ez idő tájt együtt lüktet és lélegzik a várossal. A centrum utcáin mindenfelé a TESZT logójával díszített táskákkal mászkáló emberek, szemünkbe villódznak a TESZT-feliratos passzok, fülünk pedig egyszerre érzékeli magyar, román, angol és ki tudja még milyen nyelvek dallamos mondatait. A zümmögő duruzsolás mellett az utcákon lágy zene hömpölyög, amellyel mindig más és más utcai zenész szórakoztatja a járókelőket. Ezen kívül legfeljebb a telefonok, fényképezők „kattanását” lehet még hallani, ahogyan megörökítik az egyedi, szivárványszínű „égboltot”. Az embernek akaratlanul is mosolyra húzódik a szája valahányszor ebben a különös forgatagban sétálgat.
A szervezők számos praktikus megoldással éltek a látogatók informálása érdekében. Minden vendég megérkezésekor ajándékmotyót kap, ami tartalmaz TESZT-es szütyőt, kétféle programfüzetet, a helyszínek közötti lavírozást segítő térképet, és egyéni passzokat, amelyek felirata jelzi az adott személy státuszát (vendég, tanuló, újságíró), színe pedig nemzetiségét, hiszen sokan vagyunk, sok helyről. A nyelvek sokszínűsége olyan nehezítő körülmény, amit szintén sikerült áthidalniuk. Minden előadás felirattal ellátott, így a játszók anyanyelvétől függetlenül egytől egyik értheti őket magyar, román és angol nemzetiségű, vagy ezeken a nyelveken beszélő színházkedvelő. A késő esti közönségtalálkozókon – amik az adott nap utolsó előadása után következnek – fülhallgatókon keresztül történő, azonnali fordítással biztosítják a megértést mindenki számára.
A szervezésen túl nagy hangsúly került a megfelelő légkör és kényelem kialakítására is. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház első és második emelete egyaránt hangulatos teret nyújt az előadások közötti spontán beszélgetésekhez, némi pihenéshez és egy jó kávéhoz. A falakon jóformán egy négyzetcentiméter sincs üresen, tele vannak TESZT-es plakátokkal, programleírásokkal. A falfelületek felének papírral való bevonása pedig zseniális ötlet: ezeknek egy kijelölt része az alkotók aláírásaira, megjegyzéseire vár, a másik a nézők véleménynyilvánításának ad színteret. Minden előadást egy-egy egyedi plakáttal tüntetnek fel, amelyek ötletes módon magukba foglalják a fesztivál logóját. Ezek alá bárki írhat vagy rajzolhat bármit, amit számára a látottak megidéztek.
Sorok írója (lehetőségei szerint) a fesztivál második napjától kezdődően számol be a találkozóról. A hétfői program első előadása az alkotók egyéb jellegű akadályoztatása miatt elmaradt, így az első darab, amelyről számot adunk a Kokan Mladenović által rendezett Jami körzet.
Jami Körzet
Bitef Színház/Czk Tivat/Maszk/Think tank studio (SRB-HU-MNE)
Rendezte: Kokan Mladenović
Előadásszöveg: Milena Bogavac
Zeneszerző: Marko Grubić
Játsszák: Isidora Simijonovic, Jelena Graovac, Nina Neskovic, ft. Nemanja Dragaš
Zenészek: Dzemal al Kiswani, Marko Grubić (VROOOM)!
A szerb/horvát/bosnyák nyelvű zenés, (ál)dokumentarista előadás utópikus szférába kalauzolja a nézőket, amelybe három „majom” vezetésével léphetünk be. Az rémisztő maszkos játszók már a bejáratnál sokkolják a közönséget; ez a hatás jóformán az egész előadást végigkíséri.
A színpadi díszlet minimális, csupán egy asztal, pár szék és három mikrofonállvány szolgál a játszók segítségére. Ugyanakkor fontos szereppel bír a hátsó takarást egészében borító kivetítő, amelyen rögtön meg is jelenik az első videó a Jami Parkról, ahol a látogatók bepillantást nyerhetnek az „Emberiség Történelmébe”. A néző hirtelen képtelen összefüggést találni a három emberekről éneklő „majom” groteszk látványa, és a civilizáció kezdetét hirdető vidámpark cukormázas világa között. Végül egy keretezett történetet kapunk, amelyben a fiktív jelen felmutatása után kibontakozik az azt alátámasztó fiktív múlt problémája, majd a jelenbe való visszatérés révén megértjük az adott léthelyzetet.
A szóban forgó fiktív, múltbeli esemény egy paleolit település – melyet később Jemenának keresztelnek – feltárásán alapul, amely Szerbia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina közös határán fekszik. Ezen felfedezés kiemelt jelentőségű, hiszen, ha a leletek a homo sapiens koránál korábbiak, akkor felülírnak minden eddigi, az emberiségről vélt ismeretet. Természetesen mindhárom ország magáénak akarja a területet, amelyet abszurdabbnál abszurdabb elméletekkel igyekeznek bizonyítani. Ezek során belépnek tudományos, vallási, művészeti, politikai, gyógyászati, sőt még turisztikai indíttatású, a valóságtól teljesen elrugaszkodott érvelések mindhárom ország részéről. Az ellenségeskedés végül háborúba torkollik, amely során a település elpusztul, a világ nagyhatalmai pedig a harcok megfékezése után multiknak adják át a terület birtoklási jogát, akik a történet elején megmutatott óriási vidámparkot építtetik a területre, amelynek alkalmazottaiként a korábbi lakók neandervölgyinek öltözve szórakoztatják a látogatókat.
A Jami körzet a nemzet fogalmát és a nemzetállamok létének kérdését, annak jogosultságát vizsgálja a 21. századi high-tech világ szűrőjén keresztül; természetesen vaskosan célozva a 20. század végi és 21. század eleji balkáni háborúkra és népirtásokra is. Két szélsőséges alternatívát mutat, de csupán kérdésfelvetés formájában: „Mi a rosszabb: a nemzetek vagy a cégbirodalmak?”
A rendező merész, humoros, ellentétes hatásokon alapuló groteszk stílusa bravúros eszközhasználattal, fantasztikus élő zenével, látványos technikai megoldásokkal, és legfőképpen zseniális színészi alakításokkal kiegészülve katartikus színházi élményt eredményez. Az az energia, pontos megszerkesztettség, képi és hangi világ, valamint szókimondás, mellyel a darab rendelkezik, álló tapsos ovációt váltott ki a közönségből, akik a tecnikai hiba következtében eluralkodó sötétséget világító telefonok fényével töltötték be, ezzel is kifejezve az előadás iránti tetszésüket.
Gerincbántalmak
Szabadkai Népszínház, Magyar Társulat, Szabadka (SRB)
Ingrid Lausund drámája alapján
Rendezte: Veljko Mićunović
Dramaturg: Slobodan Obradović, Gyarmati Kata
Díszlettervező: Marija Kalabić
Jelmeztervező: Marko Marosiuk
Jemeztervező-asszisztens: Tamara Santrač
Rendezőasszisztens: Kulhanek Edina
Játsszák: Pálfi Ervin, Kovács Nemes Andor, Pesitz Mónika, G. Erdélyi Hermina, Ralbovszki Csaba
A nap második előadásaként a szabadkai társulat Veljko Mićunović rendezésében bemutatott Gerincbántalmak című adaptációját láthattuk, amely egyetlen nap eseményein keresztül mutatja be a kiszipolyozott, semmibe vett, terror alatt tartott alkalmazottak világát, akikből munkaadóik keselyűként lakmároznak.
A történetben szereplő férfiak és nők egy multinacionális cég önkényeskedő vezetőjének rémuralmában élnek, akinek személytelenségét a hozzá kapcsolódó éles, csengő hang is hangsúlyozza. A főnök nem jelenik meg, személye nem is lényeges, csupán az említett hang illusztrálja irritáló, kiabálásra emlékeztető invitálását, amely hallatán a dolgozók minden alkalommal összerezzennek.
A szürke, sivár falak és a raklapokból összeállított ülőalkalmatosságok híven prezentálják a hasonló munkahelyek üres és nyomasztó légkörét; egytől egyik minden karakter feszeng, ki-ki a maga módján. Sztereotip embertípusokat és sematikusan ábrázolt viselkedésmintákat látunk: az empatikus, nyámnyila férfi, a frusztrált agresszor, a magát lazának mutató ficsúr, az erősnek látszó és törtető üzletasszony és a jóformán némán reszkető, síró-pityogó nő, akik végül mind kilépnek saját árnyékukból és felszínre tör valódi énjük. Láthatjuk őket sírni, nevetni, üvölteni, táncolni, gyakorlatilag minden szélsőséges érzelmet és reakciót bemutatnak, amit a helyzet egy emberből kiválthat, és amelyek annyira idegenek az iroda szféráitól.
A színészi játék pontos, energikus. Az elnagyolt mozdulatok, szürreális reakciók fanyar humorral és burleszkhez hasonlatos helyzetkomikumokkal kiegészülve kifejezetten elidegenítő hatást érnek el. Az ellentéten alapuló cselekvésrendszerek (például szóbeli agresszió kedves hangon csiklandozás közepette), bizarr színpadi képek (nyers tészta harapdálása az arcról), és a karakterek állati szintre süllyedő viselkedése torzító, groteszk összecsengést eredményez.
A szereplők végül hosszas tépelődés után úgy döntenek, kilépnek a test-, agy-, és lélekzabáló kiszolgáltatottság köréből és felmondanak. Ezt követően a játszók a nézők felé fordulnak, és arra biztatják őket, merjenek tenni a saját szabadságukért és boldogságukért, ne ragadjanak meg egy olyan közegben, amely önkényuralmában csupán bábok lehetnek.
A második nap mindkét előadásának üzenete, véletlenül vagy szerkesztetten, egybecseng: Mondjuk ki! Mondjuk ki mindazt, amit elnyomnánk magunkban! Világítsunk rá a társadalom problémáira! Merjünk átlépni a határainkon, és alakítani a világot magunk körül!
