1999-ben a Bárka Színházban három legény elindult mulatságot keresni. Tizennyolc éve. Közben a Bárka bezárt, az előadás költözött, utazott, fesztiválozott, Ördögkatlan-produkcióvá vált. Elveszített alkotókat és nyert értő füleket. Slawomir Mrozek Mulatsága, Bérczes László rendezése átkúszott az idő téglái között, vitte magával a konfettiket meg papírdíszeket és egy éve beköltözött a Thália Színház mikroszínpadára.
Bámuljuk a színpadon szétdobált lufikat meg a színes krepplampionokat. Farsangot ígér a kép, vagy valami ünnepséget, minimum. Elég sokáig hagynak várakozni, elég sokan nem bírják a csöndet a nézőtéren, elég meleg van. Itt muszáj mulatságnak lenni. Egy idő után három férfihang szűrődik ki a takarásból, hallgatjuk, ahogy próbálnak bejutni. Ide, hozzánk, ahol szerintük a mulatság lesz. Mert ha ideát emberek, akkor muzsika, lagzi is van, és őket mulatni várják. Aztán végre betörik a falat, belépnek közénk és kiderül, hogy: itt sincs sokkal több, mint sötét.
Szóval elkezdenek keresni.
Három figura – háromféle karakter. A hórihorgas hangulatember, a pirult arcú nebántsvirág, és a szavaszent tomboló. S legény, N legény, B legény. Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Szikszai Rémusz. Bohócszerű alakok, valamiféle bujkáló, alapvető melankóliával a lényükben. Kicsit olyanok, mint Beckett Vladimirje és Estragonja a Godot-ra várva-ban. Mert bár kevésbé vegetatív szinten, de ők is várnak, keresnek valamit, ami értelmet ad, ami miatt érdemes a világon lenni, ami egyszerűségével úgy jó, ahogy van. Réparágással töltik ki az idejüket, és még tovább várakoznak. Itt már nem lehet mást tenni, kiszolgáltatottak, a körülmények esetlen marionettbábukká teszik hármukat, oda hajtogatják őket, olyan hangulatba, amilyenbe akarják.
Finom pontossággal ívelik magukkal a közönséget is egyik vödörből a másikba, hidegből a meleg vízbe. Nem várják meg, míg egészen belesüppedünk egy állapotba. Követjük az útjukat, a kérdéseik a mi kérdéseink, ismerjük őket, mert mi is a mulatságot keressük. Egy életen át. Most velük gondolkodunk, aggódunk, keresünk, félünk, remélünk.
Hol a mulatság? Létezik mulatság? Mi lesz, ha temetés van helyette? Figyeljük a jeleket, hogy vajon mi készül, készül-e itt bármi és mit tehet az ember, ha rettenetesen szeretné, hogy legyen muzsika és ő ott áll az üres csöndben hatalmas cipőkkel, amik miatt bármikor elbukhat, ráadásul tele vannak kaviccsal?
Mulatságnak akkor is lennie kell. Az nem lehet, hogy nincs mulatság.
Visszatérő, központi kérdéssé válik ez, amit körberakosgatnak személyiségtípusokkal, konfliktushelyzetekkel, mozgással és az ehhez szorosan kapcsolódó humorral. Sokat nevetünk, még az egészen banálisnak látszó, esetlen bohócmutatványokon és a karikatúraszerűen felnagyított, agresszív érzelmi kitöréseken is.
A három színész olyan titokban figyel egymásra, hogy ezt csak akkor realizáljuk, mikor egy pontosan kiszámított koreográfia során minden repülő tárgy és elmozduló test pontosan oda érkezik meg, ahová érkeznie kell, egymást éppenhogy elkerülve. A figurák bejárják a tér és a lehetőségek minden pontját, többször egymás után, körbe-körbe, mert kialszik és újraéled a kicsi reményláng, hogy esetleg, hogy talán majd mégis, hogy lesz majd mulatság, maskarabál!
Vagy nem lesz, és akkor ennyi, akkor hiába van ropogtatnivaló répa meg negyedliter alkohol, az csak pillanatnyi vigasztaló, nincs valódi értelme már semminek, valakinek ott meg kell halni. Akkor N legény fel akarja akasztani magát. A többiek pedig eldobnak minden addigi célt és aggodalmat, meg kell menteni N legényt! Majd muzsikálnak ők maguk. Aztán mégsem képesek rá. Nincsenek hangszerek, és olyankor az ember bármennyire akarná, a levegő nem szól, ha pengetik vagy megfújják. És ha tényleg nincsen mulatság, valami legyen helyette, lentebb kell adni az igényekből, legyen N legény temetése, akassza mégis fel magát. Akkor majd történik valami. Mert eltelt rengeteg idő, kivártak, de ugyanott tartanak, mint ahonnan elindultak, hiába minden próbálkozás és bizakodás. Vége van.
És ahogy ott áll a három maskarába öltözött ember az asztalon elfáradtan, megfáradtan, egyikük szíjjal a nyaka körül a halálba készülve, körülöttük a rongyossá tépett papírdíszekkel meg kipukkasztott lufikkal, akkor hirtelen megszólal a zene. A távoli muzsika. Leereszkedik a kezük, a fény, meg egy kicsit mi is az ülésen, a szemünk csöndben követi a sötétben három kéz között vándorló cigaretta pislogó pirosát.
Muszáj mulatságnak lenni.
