A Pesti Színházban a híres angol drámaíró egy kevésbé ismert művét, a Lóvátett lovagokat nézhettük meg; szubjektív szemlénket olvashatják.
A darab ismertetőjéből egyből ki is derül, hogy egy könnyedebb, szórakoztató darabra számíthatunk, ami kissé eltér Shakespeare legismertebb, gyakran komor atmoszférájú alkotásaitól:
„Navarra királya és kísérete megfogadják, hogy életüket három évig a tanulásnak szentelik, és minden földi élvezetet, szerelmet megvonnak maguktól. Naná, hogy még aznap a városba érkezik a francia királylány és három udvarhölgye. Naná, hogy rögtön felborítják a jól kieszelt tervet. Cselszövések, esküszegések és félreértések során vezet az út a szerelembe, keresztül-kasul a rímek sűrű bozótosán. A Lóvátett lovagok Shakespeare legjátékosabb komédiája. Naná, hogy több mint 246 szójátékot tartalmaz – ott van mindjárt a címe!”
A Lóvátett lovagok Shakespeare kevésbé ismert darabjai közé tartozik; ez számomra első hallásra kifejezetten meglepő volt, hiszen egy örök érvényű populáris témát dolgoz fel, a férfi és nő kapcsolatának misztériumát, azonban a mű megtekintése után kezdett világossá válni, hogy bár a téma népszerű, a megvalósítás már olykor hagy kivetnivalót maga után.
Érdemes mindjárt a humorral kezdeni. Sokat elmond a darab belső komolyságáról, hogy legnagyobb erényeként a 246 szójátékot emlegette még az ismertetője is. Tagadhatatlan, hogy a Lóvátett lovagok humora néhol megállta a helyét, és nem egyszer még szórakoztatott is, de mégis nagyobb részben éreztem magam feszélyezve és kínosan a gyakran közönséges és öncélú poénokon. A viccesnek szánt fordulatok nem voltak annyira frappánsak, mint amilyennek szánták őket, és nem egyszer a komolytalanság rombolt le egy jól felépített jelenetet, amire már majdhogynem azt mondta az ember, hogy „na, ebből még lehet valami!”.
A karakterek számomra túl kidolgozatlanok voltak ahhoz, hogy rendesen tudjak velük azonosulni. Viszont, hogy igazságos legyek, muszáj kiemelnem Tóth András kettős szerepét, aki hol Cupidót, hol Armando apródját, azaz Pillét alakítja. Tagadhatatlanul kitűnik a karaktere és az alakítása, gyakran szavak nélkül nevetést csalt a nézők ajkára; sajnos sokszor még ő is „közönséges” marad. Egyáltalán nem vetem el a könnyed, felhőtlen szórakozást, és nem akarok egy elefántcsonttoronyból ítélkező embernek tűnni, azonban a harminckettedik fallosz-poént már talán nem tartja olyan viccesnek a néző, mint az elsőt.
Érezhető volt, hogy a Rudolf Péter minél nagyobb réteget akar megszólítani előadásával, ezért számos alkalommal a csattanósnak szánt megoldásokat váltja egy könnyedebb jelenet. Néha azonban nagyon úgy tűnt, mintha a darab második felvonás idejére már teljesen átcsapott volna óvatoskodásba; ekkora már a rendező szinte végleg felhagyott a komolyabb hangvételű motívumokkal, és kizárólag a szórakoztatásra helyezte a hangsúlyt. Természetesen ezzel nem is lett volna akkora baj, ha nem lett volna annyira szembeötlő a kontraszt a két felvonás között.
Nem mehetek el szó nélkül a darab nyilvánvaló erősségei mellett sem. Mikor a szójátékok működtek, akkor nagyon működtek. Szinte már külön művészetnek tekinthető a szövegek és a poénok összeírása. Seress Zoltán Don Armandója és Wunderlich József Biron grófja igazán szórakoztatóan találtak helyet a színpadon. A fentebb említett Tóth András-féle Cupido számomra a legerősebb alakításnak tűnt; ehhez nagyban hozzájárulhat maga a szerep típusa is, amely erősen a feltűnősködésre és a szórakoztatásra épült. Természetesen a női alakítások sem törpültek el a férfi szerepek mellett. Az én figyelmemet leginkább Puzsa Patrícia keltette fel Rosaline-ként, de mind itt, mind a férfi szerepeknél meg volt bennem az-az érzés, hogy egyetlen síkra épülnek a karakterek, már-már sztereotipizálva voltak a nemek; természetesen ez lehet Shakespeare sajátossága is, aki bár a lélek mélyére lát, megmagyarázni csak ritkán veszi a fáradtságot az ott látottakra.
Ugyanakkor az éles szemmel, nagyon következetesen megformált díszlet és látvány a zenével kiegészülve segített elmerülni a cselekményben, igazán hasznára és segítségére vált a játszók és a közönség számára is (Pater Sparrow munkája).
Összességében azt kell mondanom, hogy talán a legnagyobb probléma az volt a Lóvátett lovagokkal, hogy túl széles réteget akar megszólítani, ami miatt a széles spektrum egyes elemeit nem tudja maradéktalanul kiszolgálni. Bár a darab komédiának definiálja magát, a fel-feltűnő komolyabb részek megszakítják ezt a hangvételt, rendezetlenné teszik elvárásrendszerünket. Itt tökéletesen megállja a helyét az a közhely: néha a kevesebb több.
