A Sztalker Csoport a magyar kultúréletbe való berobbanása óta lázban tartja a színházi közösséget: nem csoda, hisz a friss, férfias, erős energiákat hordozó „képzeletbeli társulat” tagjait a fiatal és tehetséges színészek krémjéből válogatták, vezetői pedig a szakma két alfája és legígéretesebbnek tartott alkotója, ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós. S ha a formáció így sem lett volna elég izgalmas, új – Míg fekszem kiterítve című – előadásuk mellett Törőcsik Mari neve is megjelent, nagy várakozást és még nagyobb elvárásokat hintve a bemutató köré.
Bár „sztalkeres” előadásnak tartják az Ódry Színpadon már három éve játszott Athéni Timont és a Nemzeti Színházban nemrég bemutatott Woyzecket is, az alkotók hangsúlyozzák, hogy a Míg fekszem kiterítve esetében az első független és önálló produkciójukról van szó: jelezve, hogy nem áll mögötte kőszínház (sem támogatásával, sem korlátaival), ám azt is sejteti, hogy itt most valami szokatlan, egészen újszerű alkotásról van szó.
És valóban, már a produkció nyitójelenetével lebontják a negyedik falat, felrúgják a kőszínházak megszokott szabályait, kötöttségeit és dramaturgiáját is. Egy rövid bevezetőben – már az előadás részeként – bemutatkoznak a társulati tagok, mesélnek a kreatív munkafolyamatról, az előadás készítéséről: olyan érzést keltve a nézőben, mintha a darabot félkész állapotában, próbafolyamat közben lesnénk meg. Bár az előadás rendezője ifj. Vidnyánszky Attila, a szöveget William Faulkner regényének részleteire építve Vecsei H. Miklós gondozta és csiszolta, a kreatív alkotómunkában maguk a színészek is aktívan részt vettek: magukra, saját kiszakadásukra és útjuk keresésére szabva a szerepeket, jeleneteket. S bár az alkotói szerepkörök összemosása és feloldása, a közös munka ötlete és az önkifejezés lehetősége izgalmas vállalkozás, már az első, bevezető jelenetben visszaüt. Az alkotók tudják, de a közönség csak sejti, hogy a karakter, aki a bevezetőt konferálja, az ő akadémiai oktatójuk megszemélyesítése; jellegzetes gesztusai pedig csak számukra jelentenek valamit, a közönséget kizárva ebből a belsős poénból.
A rendhagyó, ám kissé görcsös, kényszeredett és elcsépelt poénokkal tűzdelt indítást egy chaplini stílusú, eltúlzottan ügyetlen mozdulatokkal játszott jelenet követi, s bár a humor itt is sokat látott elemekből épül, a koreográfia pontos, aprólékos és rendkívül ügyesen komponált. Itt bimbózik, és virágzik ki lassan az „úgymond” cselekmény, mivel a történet drámai módon való kibontása helyett versekkel, erős színpadi képekkel, audiovizuális technikákkal és tánccal adják át a hangulatokat és atmoszférát, egy újfajta vizuális költészetnek becézhető stílust teremtve.
Épül, s közben összeomlik egy ház, vele együtt készül és bomlik egy koporsó is, de a két dolog tulajdonképpen egy és ugyanaz. Fűrészporszag járja át a békés, gondtalan gyerekkort, és telepszik a küszöbön kopogtató halál vállára is. Ellentétek követik, jelentik és szimbolizálják egymást: meghal, megfogan, megfogantatik és születik valaki – ebben, vagy akár fordított sorrendben, tetszés szerint. Rendkívül finom költői képekben, roppant érzékenységgel jelenik meg az anyjukat gyászoló tizenegy fiú és apjuk szomorú, melankolikus története: „13 szereplő 59 tudatfolyamával”.
„Milyen érdekes, hogy egy új élethez két ember kell,
de ahhoz, hogy elmúljon, már csak egy”.
Viszont bármilyen gyönyörűek a szövegek, a hosszúra nyújtott monológok minimális színpadi mozgás nélkül mégsem kötik le teljes egészében a figyelmet; s bármilyen egységesek és erőteljesek a táncjelenetek, (a színészekre nézve is) fárasztóan hosszúra nyújtott koreográfiák nem tudják fenntartani az elvárt érdeklődést. A két különböző típusú jelenetblokk – a monológok és a táncok, zenés némajátékok – feloldhatnák egymás monotonitástm, ha közvetlenül, nem etaponként követnék egymást. És többek között ez a jelenetek közötti átmenet letisztultságának a hiánya az, ami a darabot – ahogy az alkotók maguk a bevezetőben is megjegyzik – fragmentálttá, darabossá teszik. A lírai jelenetek még hosszúra nyúlva is működnek, de csak külön-külön: hiányzik az őket összekötő csavar vagy ragasztó, a megfogható, finom átmenet, amely komplex egésszé forrasztaná ezeket a stílusban, témában, előadásmódban és hangulatban is oly különböző jeleneteket.
A drámai nyelv hátraszorításának hátulütője, hogy a színészek – néhány mondatos, vagy inkább csak szavas felszólalással, hosszabb szövegek, illetve megfogható, határozott karakterek nélkül – nem kapnak rá valódi lehetőséget, hogy a történetben bármilyen megkülönböztető szereppel bírjanak, színészileg pedig tehetségük határait feszegethessék. Összesen két fiú kap fontosabb szerepet, amely kiemeli őket társaik közül: Patkós Márton, aki a leghosszabb monológokat adhatta elő, illetve Mészáros Martin, aki feltűnés nélkül, mégis észrevehetően, magabiztosan irányítja, vezeti a többi színészt a táncjelenetek alatt. Törőcsik Mari a történetben, mint a fiúk édesanyja van jelen, de az előadásban fizikailag nem vesz részt, csak az előre felvett hanganyag lejátszásával narrálja a szöveget: emiatt az ő karaktere sem tűnik olyan valóságosnak, a fiúk iránta mutatott rajongása inkább a valós személyének, mintsem a karakterének szólnak.
Az előadás egész vérkeringését hajtja a kísérletezés vágya: a kőszínházakban megszokott „szabályok” felrúgása, a határok feszegetése, tágítása, újfajta módszerekkel (mint a tánc és zenei stílusok összemosása) való kísérletezés. S bár az előadás és a csapat stílusa még éretlen és kiforratlan (ahogy egy magukat és egymást próbálgató csapattól nem is várható másképp), rendkívül fontos és figyelemre méltó szerepet vállaltak ezek a fiatal, tehetséges alkotók, akik az első szárnypróbálgatások és tollpihék levedlése után remélhetőleg magabiztosan reformálják majd meg a magyar színházi- és kultúréletet.
Bemutató: július 31 – augusztus 3. (Ördögkatlan Fesztivál). Az előadás augusztus 5–én Viszákon, majd Gyulán és Szentendrén látható.
Rendező: Ifj. Vidnyánszky Attila
Írta: Vecsei H. Miklós (William Faulkner: Míg fekszem kiterítve c. regénye alapján)
Szereplők:
Bordás Roland
Böröndi Bence
Dóra Béla
Ertl Zsombor e.h.
Gyöngyösi Zoltán
Herczeg Péter
Kiss Gergely Máté
Kiss Domonkos Mátyás
Lestyán Attila
Mészáros Martin
Patkós Márton
Reider Péter e.h.
Szabó Sebestyén László
Látvány: Vecsei Kinga Réta
Díszlettervező: Virág Vivien
Zene: Kovács Adrián
Koreográfus: Berecz István
Producer: Osváth Gábor
Támogató partner: Ördögkatlan Fesztivál
Lásd még:
Emlékek, gondolatok, virágzás – Összefoglaló a 11. Ördögkatlanról
