Leülni a fűbe, a dombok közé, Nap alá, esővizezte sörpadfélére, légkondicionált tornaterembe, sokemberes művelődési házba, kuporodni ponyva alá, tömörülni udvar tégláján, szénabálán terpeszkedni, aszfalton vesztegelni, várni, nézni, megcsinálni. Így szokás a színház a 11. Ördögkatlanon.
Egzotikus élmény, mondhatjuk, ínyenc természetűeknek: színházat nézni fesztiválkörülmények között. Főleg úgy, hogy abszolút küzdelem folyik a sorszámokért on- és offline is egyszerre. Az Ördögkatlan applikáción keresztül a jegyek egy része elkapkodható, és ez meg is történik – a sorsolás kezdetével nagyjából egy, ha elhúzódik, két tizedmásodperc alatt. A szabadon maradt helyek miatt az elszántabb katlanozó a sorszámosztó bódé előtt éjszakázik (ilyenkor hálózsákhernyó az egész sor), más pedig reménykedik. Hogy mondjuk nem veszi át valaki a jegyét, vagy fölöslegessé válik három, és épp mellette kínálják. Reménykedik, de leginkább egy órával az előadás kezdete előtt letelepszik a kapu elé a sorszám nélküli várakozókhoz. És általában így – ha elég türelmes – be is jut. Kivéve a Sztalker Csoport előadására. Erről sajnos mindegyik alkalommal sikerült lemaradni.
Persze nemcsak a sorszámharc miatt izgalmas a fesztiválszínház, sőt. Össze vagyunk kötve a természettel, amíg színpadot bérlünk tőle, körülményei a körülményeink. Csupasz, közvetlen a kapcsolat néző és előadás között, együtt dolgozunk ezeknek a körülményeknek a közepén. Ha esik, esik mindenkire. Beremenden néztem egy SZFE vizsgaelőadást, a Hegedűs D.-Marton osztály Az élet álomját Zsótér Sándor rendezésében. Itt például elmosott bennünket a víz. Kár, viszont érdekes élmény volt, ahogy kicuppantott bennünket a nehéz nyelvezetből, egyáltalán a történetből a színész „civil” kérdése: folytassuk? A Nézőművészeti Kft. Kivettem a fejemből egy gömböt előadását felszarvazták mikroportokkal, itt ha nem az eső, akkor talán ez lett a nehezítő-izgalmasító körülmény. Az értékből és a nézők kedvéből szerencsére el nem véve.
A vele egy udvarban és párhuzamosan zajló K2-s Hűséget is rengetegen szerették volna megnézni, a két sor két irányból zsongott beengedés előtt. A Hűség Robert Merle regényét (Mesterségem a halál) dolgozza fel. Van egy ember, és lesz belőle egy gyilkos ember. Auschwitzi tömeggyilkos. És az egész egy folyamat eredménye, előttünk. A színlapról: „Megrendítő figyelmeztetés: lelkiismeret ébresztő kiáltvány a jó szándékú emberiséghez”. Krétával rajzolt ördög a falra. Pesten a MU Színházban lehet, és érdemes megnézni.
Nagyon érdekelt a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tizenegyedikes osztályának előadása, A mezők fehér lovagja. Az Első Országos Diákszínházi Fesztivált nyerték meg vele, azóta innen is, onnan is ódafoszlányokat hallani róla. Megnéztem, beláttam: kiérdemelt az óda. Egy orosz népmesébe csöppentünk hirtelen Kisharsányból, de minden porcikánkkal – valami olyan zsigerbeli hangulatmagot talált meg a nyelvezet (és ezt nem verbálisan értem), amit nem hogy végig tartani, de végig frissen tartani tudtak a játszók. A mozgás és minden zaj egymásért úgy volt, ahogy volt, kreatívan, folyékonyan. Meséltek, egyszerre kifigurázva és mélyen szeretve a műfaj őstulajdonságait. Mesélték fabulába csomagolva a világ dolgait, meséltek ki- és egymásra kacsintva, groteszk módon. Mi pedig csak ültünk ott, és eldönthettük, hogy bölcs-metaforikusan mindenféle dolgokat ismerünk fel a valóságból, vagy hagyjuk magunkat elvarázsolni az ezerarcú titokbeszéd által, ami a mese maga. Vagy mindkettő, egy időben.
Ez a szabadság, hogy úgy érted ahogy szeretnéd, azt raktározod el, építed be, ami jólesik, azért a sorszámért harcolsz egy délelőttön át, amiért akarsz, ez a fajta szabadság a mi sajátunk a Katlan alatt. És öröm így színházat nézni. Csak győzzön az ember választani. Meg osztozni a többiekkel, akik ugyanabba a szabadságba utaztak bele, ide Villány környékre. És ugyanabból a szabadságból hazavisznek végtelen számú és variációjú élményt meg gondolatot. Mondjuk épp a színház által.
Emlékek, gondolatok, virágzás – Összefoglaló a 11. Ördögkatlanról
