Színházi-, film- és szinkronszínész, író, rendező, zenész és édesapa. Készített már önálló estet Kosztolányi Dezsőről és Seres Rezsőről, a Rózsavölgyi Szalonban nagy sikerrel futó, Molnár Ferenc publicisztikáját feldolgozó Szülőfalum, Pest pedig most került át a Vígszínház stúdiószínházába, közben pedig már azon gondolkodik, hogy ki lesz a következő, akinek a munkáját színpadra állítja. Ezekről, és az elmúlt időszakról beszélgettünk Fesztbaum Bélával.
Ez az előadás korábban a Rózsavölgyi Szalonban futott, miért döntöttetek úgy, hogy átkerül a Vígszínház Házi Színpadjára?
Valóban a Rózsavölgyi Szalon a „szülőfaluja” ennek az estének, a Vígszínház pedig most az otthona. 2016 és 2020 között, négy évadon keresztül futott a Rózsavölgyiben szép sikerrel, az utolsó előadásán viszont azt éreztük a kollégáimmal, hogy ha lehet, akkor megpróbálnánk még nem elengedni a kezét. Új helyszín tekintetében az első gondolat a Vígszínház volt, így Rudolf Péternek megemlítettem, hogy amennyiben ebben az évadban – ami egyébként a Vígszínház 125. évada – elfér, bizalmat szavaz neki, akkor „hazahoznám” a szerzőt, szívesen játszanám tovább a Házi Színpadon az előadást, mert nagyon való oda. Az igazgatóság támogatásáról biztosított, amit ezúton is nagyon köszönök.
Átgondoltam, hogy érdemes-e rajta bármit is változtatnom, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem kell, hanem pont azt, amit annak idején létrehoztunk és megszerettünk a kollégákkal, lehet tovább éltetni a Vígszínházban. Hála Istennek az eddig megvalósult két előadás – és remélem, hogy a többi is –igazolta az érvényességét, mostantól ez tehát egy ízig-vérig vígszínházi produkció.
Miben más itt játszani? A Rózsavölgyi Szalon inkább kávéház egy kis színpaddal, míg a Vígszínház Házi Színpadja lényegében egy stúdiószínház.
Nagyon hasonló. A Rózsavölgyiben abszolút van egy kávéház érzet, így a vígszínházi tér elrendezésében is szerettem volna valamit kölcsönözni a Szalontól, hozzáadni egyfajta kávéházi hangulatot. Elhelyeztünk néhány asztalt a nézőtéren, hogy az én pici színpadi kávéházam ott folytatódjon, és aztán alakuljon át rendes széksoros nézőtérré. Itthon (a Vígszínházban) egy picit színházibb ízét érzem az előadásnak, viszont az intimitása, a távolsága, a nézőszáma az tulajdonképpen ugyanaz, és az jó érzés, hogy az ember a régi komfortját egy új helyzetben megélheti.
Szándékosan abban gondolkodtál, hogy a Házi Színpadra viszed, vagy volt olyan szándékod, hogy azt egy nagyobb helyen bemutasd?
Egy kávéháznyi térben, viszonylag intim közelségben beszélgetek a nézőkkel, intim közelségből osztom meg mindazt, amit megosztok, és hogy a színész és a közönség közel van egymáshoz, az ennek az estének egy fontos sajátsága. A teátralitása is nélkülözhetetlen, de egyelőre ezt az intimitást szerettem volna megőrizni, így nem gondolkodtam nagyobb térben.
Ennek a darabnak te vagy a rendezője, az írója, a szereplője, illetve a zenét is te szerezted hozzá. Hogy zajlik az a folyamat, amikor ezt kitalálod?
Fontos, hogy ebben az esetben nem egy színdarabról, vagy egy előbányászott, „eddig még sosem játszott” műről van szó, hanem egy szerkesztett színházi estről. Természetesen célom volt, hogy legyen egy egységes világa, meg legyen egy pici eleje, vége, közepe érzet, de ez mégsem egy hagyományos színdarab, ami egy történetet mesél el.
A folyamat legjobb része ezt fejben összerakni, építeni benne mégiscsak valahogy egy dramaturgiai vonalat, és ebből a nagyon nagy életműből – 15–20 évnyi újságírás – pont leszűrni azt, amit érvényesen használni tudok. Valószínűleg elkészülhetne egy, vagy több hasonló 80 perc, de az én döntésem pont ezekre esett. Úgy éreztem, hogy mint előadó, ezeken a szövegeken tudok leginkább közölni valamit, vagy ezek állnak a legjobban, és persze ezek adják vissza leginkább azt a Molnár Ferencet, akit szeretnék megmutatni. Ilyenkor persze az ember szerkesztés közben a saját kezébe harap, jó lenne még ez is, vagy az is, de egyszercsak valahogy kialakítja, kiforogja magát az anyag.
Van előzménye egyébként az előadásnak. Körülbelül 10 évvel ezelőtt volt szerencsém rendezni a Pesti Színházban egy előadást Molnár-anyagokból, Monokli címmel, amiben a Vígszínház nagy generációja, a nagy öregei játszottak Vencel Verától Halász Jutkán át Kern Andráson, Lukács Sándoron keresztül, tehát egy nagyon nagy csapat. Ez egyébként szintén nem egy konkrét színdarab volt, hanem Molnár Ferenc párjelenetei és néhány darab ebből a csodálatos publicisztikából.
Amikor a Rózsavölgyitől lehetőséget kaptam egy előadás elkészítésére 2016-ban, akkor döntöttem el, hogy ismét Molnárhoz nyúlok, de egyszemélyes formában. Az írót látjuk és halljuk, ahogy a saját szövegeit prezentálja. Mivel Molnár is szerzett zenét, igyekeztem ezt is beépíteni az előadásba, úgy képzeltem, mintha kicsit ő is hallott volna ezek mögött a szövegek mögött dallamokat, mintha ott lüktetne a szövegekben a Monarchia zenei világa. Fontos számomra, hogy három kolléga szólaltat meg élőben egy kifejezetten ehhez a produkcióhoz készült színházi zenét.
Mennyire nagy kutatómunka előzte meg ezt az estet?
Ismertem a forrást, hogy hová szeretnék nyúlni, így nem kellett nagyon könyvtáraznom. Tehettem volna, hiszen nagyon gazdag újságírói életműről van szó, de mégis van két gyűjteményes kötet Molnár publicisztikája kapcsán, amire támaszkodtam, az egyik még a 60-as években született, a Szülőfalum, Pest című válogatás, a másik pedig – és ez döntő hatást gyakorolt rám – az a 90-es évek elején megjelent Molnár Gál Péter által szerkesztett Pesti napló. Ezeknek a szövegeiből válogattam.
Rendezőként hogyan tudod korrigálni magad, amikor ott állsz a színpadon, és elmondasz egy monológot, hogyan tudod eldönteni, hogy ez jó volt-e? Van ott közönség, aki véleményt alkot?
Fesztbaum Bélának, mint rendezőnek, van egy erős bizalma Fesztbaum Béla, az előadó felé. Van rendezői elképzelésem, de a rendező Fesztbaum Béla megbízik az előadónak az intuíciójában, gondolataiban, illetve abban, hogy ezt hogyan fogja a legjobban egyes szám első személyben előadni. Ez egy különleges és igazán örömteli alkotói állapot, a szabadságnak az állapota, hogy úgy csinálhatom, ahogy szeretném. Színészként az ember élete legnagyobb részét úgy tölti el, hogy úgy csinálja, ahogy kérik tőle, tehát megírt színdarabokban, konkrét rendezőkkel, konkrét instrukciókkal, akár komoly koreográfiát megvalósítva dolgozik. Nagy ajándék, hogy megadatik néhány produkció kapcsán, hogy ezt a fajta alkotói szabadságot megélhetem.
Van esetleg olyan színész, akinek ezt a szerepet egyszer valamikor szívesen átadnád?
Nem gondolkoztam még rajta, de nem zárom ki. Tekintettel arra, hogy az anyag bizonyos szempontból tekinthető klasszikusnak, mert meg tudott szólalni 5-6 évvel ezelőtt, és meg tud szólalni igen érvényesen most is, elképzelhető, hogy néhány év múlva valamelyik kollégám megkér, hogy esetleg előadhassa, amikor én már nem csinálom, de ez még nem aktuális.
Molnár újságíróként véleményt formált az akkori politikai helyzetről, lehetséges párhuzamot vonni az akkori és mostani politika között?
Amíg Molnárt a nagyon csillogó és szórakoztató színházi életművében, a magánélet visszásságai és hazugságai, valóságai és látszatai érdeklik, a publicisztikájában nagyon erősen fordul a közélet visszásságai és látszatai, valamint olyan témák felé, amiket a színdarabjaiba nem emelt be. Természetesen nagyon sok a hasonlóság a mai korunkkal, világosan látszik ebből az anyagból, hogy itt Magyarországon, Kelet-Európában, Pesten akár, tulajdonképpen ugyanott tartunk, és ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, mint 100 vagy 120 évvel ezelőtt.
Maguknak a Molnár-örökösöknek meg kellett erősítenem, hogy nem írtam bele, csak húztam belőle, hogy mondható, előadható legyen. Ők is meglepődtek rajta, hiszen annyira élő és valóságos volt. Nagyon érdekelt az, hogy az a szerző, aki a magyar színház, és bizonyos szempontból a magyar irodalom leghíresebb és legsikeresebb szerzői közé tartozik, miket írt még az ismert szövegein kívül. Érdekelt, hogy az az ember, aki az egyik napon még a saját színdarabját rendezi a Vígszínházban, meghajol a premieren, páratlan népszerűség és siker övezi, utána pezsgős fejjel, de mégiscsak nagyon tisztán beszédül egy kávéházba, otthagyja a sikeres, Lipótvárosi gazdag világot, és azzal a tollal, amivel még A Testőrt írta 20 nappal korábban, most a társadalom kisemmizettjei, vesztesei felé, a politikusok hazugságai, a korabeli média káros hatásai felé fordul.
Újságíróként sem hagyja otthon a színházi érzékét, sőt, nagyon gyakran ezeken az újságírói mondatokon gyakorolja például a színházi párbeszédet. Nagyon sokat ír újságba dialógust, vagy ír monológban, mikor egy figura mögé bújik. Változatos műfajokat használ, szóval minden van a tárcán át a glosszától a vezércikkig, karcolat, kroki, riport, interjú. Beszélget az emberekkel, kimegy rendőrségi akciókhoz, és ott írja a híreket, mint egy korabeli bulvár újságíró, ír beszámolót a király látogatásáról, épp úgy, mint a hágai békekonferenciáról. Ez egy gazdag anyag, ahol az ő színházi érzéke, szellemessége, játékossága nagyon erősen jelen van, ezért is gondoltam arra, hogy szeretnék neki színházi formát találni.
Van olyan más író vagy alkotó, akiről szívesen rendeznél még hasonló estet?
Igen, van a fejemben ehhez hasonló est, és van a fejemben még további olyan terv vagy ötlet, ahol színházi alapanyagként nem irodalmi vagy drámai alapanyagot használok, meglátjuk, hogy mi, melyik, és mikor valósul meg.
Mivel töltötted az elmúlt időszakot és a karantént, amikor a színházból hazakényszerültél?
Én egy akkor alig 3, ma 4,5 éves kisfiú édesapja vagyok. Nagyon sok munkát és örömet adott, hogy ennyi időt tudtam eltölteni ezzel a fiatalemberrel. „Békeidőben”, normál színészi élet mellett valószínűleg ez a korszak a kisfiam életéből számomra majdnem teljesen kimaradt volna, így viszont végigkövethettem, ahogy kisbabából kisfiúvá cseperedett. Voltak ötleteim is, amiken dolgoztam, meglátjuk, hogy mikor ad nekik lehetőséget, és milyen helyszínen az élet.
Mi volt az első előadás, amit a karantén után játszottál? Milyen érzés volt visszatérni a színpadra?
Azt hiszem, hogy pont A Pál utcai fiúk volt. Mivel nem gyakoroltuk a szakmánkat 1-1,5 évig, amire azért nem volt példa az elmúlt évtizedekben, ez mindenkit megviselt, így a jó érzés mellett volt bennem egy nagy adag teljesen valós, számomra is új szorongás. Nem vagyok mindent túlizguló alkat, de bevallom, ez az időszak engem is megpróbált ilyen szempontból, és többször kellett átismételnem a szövegeket, többször is hibáztam.
Biztonságosnak érzed most a színházba járást, és hogy ilyen helyzetben ott kell dolgozni?
A színház egy meghatározott protokoll szerint dolgozik. Félni lehet, aggódni is, de amit jelenleg meg lehet tenni, azt a színház megteszi. Ezzel együtt az egy orosz rulett, hogy kit, mikor ragad ki a sorból a járvány, de az látszik, hogy egy új megfertőződésnél az oltások felvétele miatt nincs nagy baj. A színészek oltottak, többségük háromszor, maszkot hordunk a színpadon kívül, tehát amit lehet, megteszünk, a közönség pedig jön, ha nem is akkora nagy vehemenciával, mint korábban, de jönnek, és nagyon sok a teltházas este. Óvatosnak lehet lenni maximum, de teljesen bezárkózni, vagy a félelemnek valamifajta megbénító bűvkörében élni szerintem már nem biztos, hogy helyes.
Hogyan változott szerinted a Vígszínház, mióta Rudolf Péter az igazgató?
Mivel pont úgy lépett be az igazgatói munkakörbe, hogy szinte azonnal leálltunk, válságmenedzsernek és járványügyi szakértőnek kellett lennie ahelyett, hogy színházigazgató lett volna, így a gyakorlati időszak viszonylag még csekély, viszont határozottan kijelenthetem, hogy az alaphangulat és hangvétel igen jó. Kommunikáció van a színházi részlegek között, Üzemi Tanács, Művészeti Tanács működik és elkészült a színház Etikai Szabályzata is. Több fórumon lehet jelezni, hogyha bárkinek bármi gondja van. Jó színházi légkörben tesszük a dolgunkat.
Mik a terveid a közeljövőben, milyen darabokban fogunk téged látni?
A tervem a Szülőfalum, Pesttel tulajdonképpen erre az évadra megvalósult, és ennek nagyon örülök, innentől kezdve várom, hogy a színház tervezzen velem.
Kiemelt kép: kultura.hu
