Idén 65 éves az a film, amelynek színpadi változatát március 23-án mutatták be a Madách Színházban. A Liliomfi színház a színházban, színészet a színészetben, félreértések véget nem érő komikus sora: kivétel nélkül mindenki arcára mosolyt tud csalni.
Keszthelyre vándorszínészek társulata érkezik, hogy megtartsák az ősbemutatóját Szellemfi (Magyar Attila) csodálatos, egyedi, ízig-vérig magyar Rómeó és Júlia című darabjának, amelynek természetesen ki más, ha nem ő lenne a főszereplője? A város felbolydul a színészek hírére, főként az árva leány, Mariska (Jenes Kitti), aki maga is rendelkezik színészi talentumokkal annak ellenére, hogy a korabeli társadalomban színésznek lenni nem kifizetődő, és igazán nem is megbecsült szakma.
Időközben a társulat egyik tagja, egy gazdag nemes sarja, Liliomfi (Nagy Sándor) levelet kap nagybátyjától, Szilvai professzortól (Szerednyey Béla), hogy amennyiben nem veszi feleségül az általa kiválasztott lányt, megfosztja az örökségétől. Ugyanekkor Szilvai professzor megérkezik Keszthelyre Mariskáért, a gyámlányáért, hogy magával vigye és feleségül adja az unokaöccséhez, gyámfiához, Szilvai Gyulához. A komikum fő forrása, hogy az időközben szerelembe esett Liliomfinak és Mariskának fogalma sincs róla, hogy Szilvai professzor egymásnak szánta őket, a professzor pedig nem tudja, hogy Liliomfi nem más, mint az unokaöccse, így a szerelmesek szöktetést terveznek, Szilvai pedig minden áron igyekszik megakadályozni Mariska és Liliomfi románcát.
A darab annyira harsányan és színesen indul, hogy szükségem van néhány percre, amíg hozzászokom a látványhoz és a hangokhoz. Az első húsz perc talán egy egészen kicsit erőltetettnek hat, másodpercek alatt egymásba szeret a két főszereplő, rögtön kezdetét veszi a bonyodalom, rohamléptekben lezavarják a cselekmény előzményeit, ezután viszont a dinamikussága ellenére kicsit lelassul a darab, a történések felvesznek egy egészséges tempót, így már nem érzem, hogy mindössze néhány perc alatt a nyakamba zúdították a cselekmény felét, és szinte sokkolták az érzékszerveim.
Rákay Tamás gyönyörű díszlete egy csodálatos mesevilágot teremt, első látásra egy cukorkabirodalomra emlékeztet, aminek tökéletes szereplői a színesen korhű ruhákba öltöztetett színészek. A darab előrehaladtával kicsit tompul ez a hatás, teljes mértékben emészthetővé válik, leginkább akkor, amikor már nem Keszthelyen vagyunk, és megjelennek a kevésbé díszes öltözködésű, egyszerűbb karakterek, Kányai, fogadós (Barabás Kiss Zoltán), a lánya, Erzsi (Tóth Angelika), és a pincérfiú, Gyuri (Berényi Dávid), akik hasonló helyzetben vannak, mint Liliomfi és Mariska.
A darab második felvonásában helyzetkomikumok sora váltja egymást, a cselekmény fő színtere Balatonfüred, Kányai fogadója, ahol Liliomfi Mariska megszöktetésének érdekében ténykedik, Gyuri pedig azon aggodalmaskodik, hogy Kányai egy bizonyos Ifj. Shcwartzhoz (Serbán Attila), egy osztrák fogadós fiához készül hozzáadni a lányát.
Kiemelendő Serbán Attila és Nagy Sándor játéka, amelyek az egész második felvonásban gondoskodnak arról, hogy a nézőknek szinte fájjon az arcuk a nevetéstől.
Szigligeti Ede vígjátékát Szente Vajk elképesztően színesen és szórakoztatóan vitte színpadra, amelyhez gyönyörű, de kissé harsány díszlet, korhű jelmezek (Kovács Yvette Aida), és remek színészek párosulnak. A népzenei motívumok, a tipikus magyar táncok, a dalok operettszerűsége, a nők hajviselete és egyszerűbb jelmeze tökéletesen megteremtik a kor hangulatát, amibe belecsempészik a szórakoztató, sztereotipikus osztrák életérzést is; ezek a Liliomfit pedig egy rendkívül szórakoztató és szerethető színdarabbá teszik.
Kiemelt kép: Madách Színház
