“Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi…
Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.” – kezdi önéletírását Tábory Elemér Babits Mihály Gólyakalifájában; és kezdi monológját Papp Endre is Barcsai Bálint és Tárnoki Márk monodrámájában, amit a Füge Produkció – TITÁNium – Miskolci Nemzeti Színház koprodukció vitt el a Jurányi házba.
Szóval monodráma. A műfaj lényegében hasonlóképpen működik, mint komolyzenében a szólóművek zsánere: itt is megvan annak az esélye, hogy az előadás teljes unalomba és érdektelenségbe fullad. Nincsen zenekar, vagy éppen rakatnyi mellékszereplő, akik elfátyolozzák vagy kompenzálják a hibákat: itt a maga legtisztább és kendőzetlenebb valójában mutatkozik meg a művészi géniusz – vagy annak hiánya. Papp Endre esetében szerencsére előbbire találunk jó példát.
Úgy ültem be hétfő este a Jurányiba, hogy valami művészieskedő-egyénieskedő, értelmezhetetlen blaszfémiát fogok látni, amit ráadásul még monodramatikusan is adnak elő: szóval borítékolható a másfél órányi unalom. Ennek ellenére az elődadás mind a száz percét izgulva ültem végig – hol érdeklődve, hol elgondolkodva, hol a részvéttől átjárva, hol a szellemes humortól felvidítva. Barcsai Bálint és Tárnoki Márk darabjának minden egyes pillanata kincs – a két alkotó példát mutat abból, miként lehet progresszívan, mégis alázattal modernizálni egy klasszikust, jelen esetben Babits, de talán az egész magyar irodalom legfurcsább regényét.
A történet szerint Tábory Elemér – a darabban némileg aktualizálva: Máté, egy jómódú életet élő, intelligens fiatal, megfelelően támogató családi háttérrel és műveltséggel; az út a fényes karrierig kikövezve látszik. Azonban Elemérnek – akarom mondani: Máténak – van egy titka, amely 16 éves kora óta kísérti életét: álmaiban egy másik ember életét éli. Pontosabban: a sajátját. A másik sajátját. A másik életét. A másik életét, ahol egy nincstelen senki, egy társadalom legalján tengődő proli: hajléktalanszállókon alszik, kétes hátterű melókból él, és összekuporgatott pénzét is féldekásra, meg kártyára költi.
Mindkettő tud a másikról – és mindkettő úgy gondolja: ő az igazi. A fent vázolt történet a már modernizált változat, azonban az alkotók alázatukról tanúságot téve nem térnek el lényegesen a regény narratívájától: csak a történet díszleteit és kellékeit cserélik le itt-ott naprakészre – így lesz a majálisozásból balatonakali bebaszás, vagy a velencei családi nyaralásból ELTE-s Erasmus-program. Mind-mind szellemes megoldások, amelyek nem eltávolítanak az eredeti szövegtől, hanem épp hogy közelebb hozzák annak megértését és átélését a mai befogadó számára.
Erről a darab egyik alkotója, Barcsai Bálint a következőképp nyilatkozik: “Miután elolvastuk a regényt, arra jutottunk Márkkal, hogy meg kell szabadítsuk a századelős hangulattól, a századfordulós, babitsi nyelvezettől. Amiről szól, az nagyon friss és modern, meg is lepett, hogy Babits egy ilyen témával foglalkozott száz évvel ezelőtt. Kitalált egy furcsa történetet, ami a mese, a sci-fi és a lélektani dráma keveréke. Érdekes, hogy ennyire modern a téma, miközben a kifejezések, a tárgyi és társadalmi környezet annyira régi és idejétmúlt. Mivel Babits a saját jelenébe, és nem a saját magához mért száz évvel korábbi környezetbe helyezte a történetet, ezért mi is a jelenbe tettük át a cselekményt, hogy olyan friss lehessen, mint amilyen az ő idejében lehetett.”
A díszletkezelés és az audiovizuális effektek használata szintén bravúros: elképesztő, miként képes egyetlen ember egy aprócska kamaraszínpadról a zenéknek és saját tehetségének köszönhetően penetráns feszültséget teremteni a nézőtéren. Ha már szóba jött Papp Endre zsenije: a színészet alapvető csodája és egyben fokmérője is, hogy miként képesek a színészek próbáról-próbára, estéről-estére más emberekké válni. Ez a szakmai minőség még plasztikusabban adódik át, amikor egy olyan monodrámáról beszélünk, amelyben az előadó két teljesen ellentétes karaktert alakít: amikor Papp Tábory Mátét, a rózsadombi huszonéves fiatalt játssza, szinte odaképzeljük a kezébe a 800 forintos gozsdus rozéfröccsöt; amikor doppelgängerét, a nézőtéren érezzük, ahogy árad belőle az olcsó dohány, meg a hereszag.
Az alkotóknak az utóbbi kontrasztba sikerült belecsempészniük – egyébként Babitstól nem sokban eltérően – a némileg vulgarizált, de erős és elgondolkodtató társadalmi szerepvállalást is. Érthető, hisz azt látjuk, hogy a századelő társadalmi egyenlőtlenségei száz év alatt nemhogy lecsökkentek volna, sok esetben nőttek is – valójában csak a komfortérzetünk javult.
Összességében kiváló produkciót hoztak létre a fiatal művészek. Mindenkinek ajánlatos a megtekintése, főleg azoknak, akik kedvelik a klasszikusokat, az esetleges vérfrissítés ellenére is. Vagy épp amiatt.
Az előadás részletei és időpontok elérhetők.
