A Szegedi Nemzeti Színházban közel húsz év után először láthatjuk újra a sokunk által jól ismert Tóték című tragikomédiát, amit ez alkalommal Bezerédi Zoltán rendező és Bíró Bence dramaturg álmodtak fel az idén 135 éves Kisszínház színpadára. Bár a mű már mintegy fél évszázada született, témájában változatlanul aktuális; az egyes szereplők sorsában önkéntelenül is felfedezheti önmagát a jelenben élő színházlátogató.
A szegedi Kisszínházba belépve a szemfülesek már könnyen kiszúrhatják a dráma jellegzetes kellékeit – a mérhetetlen mennyiségű kartondoboz akár szinonimája is lehetne a sziszüphoszi harcoknak; a tekergő szivattyúcső azonban csak az oldalsó bejáraton érkezőknek juttathatja eszébe az elkeseredett lépéseket, amiket családunk és szeretteink védelme érdekében megteszünk. A színpadon egyszerű megoldással, mégis szemet gyönyörködtetően tárul elénk a mátraszentannai fenyőerdőket idéző díszlet, a darabot végigkísérő zenekar a tér bal szélén foglal helyet. A kifejező díszlet azonban nem hivatott elvonni a figyelmet a darabról, amely végig Örkény regényének szöveghelyeire épül.
A második világháború idején járunk, amikor a Mátraszentannán élő Tót családhoz érkezik kétheti szabadságára az éppen orosz fronton harcoló gyermekük parancsnoka. Az erősen megtépázott idegzetű Őrnagy pokollá teszi a Tót család életét, mindannyian másként ugyan, de idomulnak a hatalmat képviselő katonatiszthez és igyekeznek a kedvében járni, annak reményében, hogy fiuk a háborúban kedvezményekben részesül majd. Kezdetét veszi az éjjel-nappal tartó dobozolás, az értelmetlen behódolás és megalázkodás, miközben a nézők pontosan tudják, hogy a falu félkegyelmű, de jóindulatú postása szelektíven szállítja ki a leveleket – nem szeretne bánatot hozni a család életébe, ezért a rossz híreket megtartja magának; így tesz a fronton harcoló fiú halálhírét tartalmazó borítékkal is.
A groteszk folyamatosan kíséri végig a művet, ami a tűzoltóparancsnok addigi tekintélyének teljes elvesztésében, emberi méltóságának egyre lejjebb és lejjebb süllyedésében és a tragikomikus párbeszédekben érhetünk tetten: ez a láncolat végül az Őrnagy négybe vágásakor csúcsosodik ki. Az Őrnagyot alakító Gömöri Krisztián tökéletesen idomul a megfáradt, háborús traumák terhét cipelő katonatiszt szerepébe, a Tótot játszó Borovics Tamás pedig remekül hozza a bájosan esetlen Tűzoltóparancsokot, akivel ebben a minőségben is könnyen azonosulni tud az, akinek élete során volt már elviselhetetlen felettese. Az előadásban természetesen a regény főszála kapott hangsúlyt, bár nem követi azt szolgaian; a koncepció inkább igyekszik a tragikomédia esszenciáját, a karakterek személyes drámáit és a tekintélyes mennyiségű társadalomkritikát belesűríteni a 145 perces darabba.
Furcsa módon a semmittevéstől rettegő Őrnagyban is sokan magunkra ismerhetünk; bár az új évszázad nem hozott nekünk sem háborút, sem pedig abból eredő lelki nyomort, a jelenkor emberének workaholizmusa, a megállástól és elcsendesedéstől való félelme gyönyörűen cseng össze az egész éjjel dobozolni vágyó Őrnagy jellemével. S míg nekünk – jó esetben – nem kell szembe néznünk a teljes kiszolgáltatottsággal, a korszellemben még mindig megbújik a posztkádárista érzelemvilág, a hatalom és a tekintély végletekig történő elfogadása a cél érdekében, akár az egyéni autonómia árán is.
Ezeket a témákat (is) pedzegeti a Szegedi Nemzeti Színház idei évadának első darabja, fekete humorral, regény hűen, ám mégis éles frissességgel felelevenítve Örkény klasszikusát. A groteszk és a tragédia ellenére (vagy éppen ezért) a poénok ülnek, a kitűnő szereposztásnak köszönhetően pedig ismerős karakterek tűnnek fel előttünk. Diákoknak, érettségi előtt állóknak tökéletes lehet a darab a felkészülésre, régebbi színházlátogatóknak pedig egy kis nosztalgiával vegyített gondolkodásra és szórakozásra.
Premier – 2018. szeptember 28.
