A történelem egyik legellentmondásosabb korszakában játszódik F. Scott Fitzgerald különleges története egy különleges emberről. A Vígszínház új évadának nagy dobása A nagy Gatsby, melynek zenéjét Kovács Adrián komponálta, szövegkönyvét Vecsei H. Miklós írta és ifjabb Vidnyánszky Attila, a színház fiatal rendezője állította színpadra.
A grandiózus díszleten a Hamlet és A padlás után már meg sem lepődök. Szinte észrevétlen berögződésem és elvárásom már, hogy a Vígszínház nézőterére belépve elcsodálkozhassak a miliőn, a forgószínpad nyújtotta lehetőségeken. Vannak darabok, mint A Pál utcai fiúk, ahol a kevesebb néha több, és nincsen szükség impozáns díszítőelemekre, grandiózus színpadi megoldásokra a kívánt hatás eléréséhez, de a Gatsby nem ilyen. Ennél a darabnál kötelező a túlzás, a csillogás, a monumentalizmus, mert ilyennek látjuk az amerikai álmot, és valóban így is nézhetett ki az 1920-as évek Amerikája.
A Leonardo DiCaprio főszereplésével készült film plakátjának hátterére hasonlít a színpadi háttér, ezáltal Gatsby rezidenciája is, ahol mindössze néhány évvel a háború után minden este fényűző partikon szórakoznak a jazzkorszak gazdagjai, akik jó esetben legalább hírből ismerik egymást, de többnyire csak egy rakás idegen. Hiába szórakoznak a hírhedt Jay Gatsbynél (Wunderlich József) azt sem tudják, hogy ki ő, és hogy néz ki.
Az impozáns villával szemben a túlparton Tom (Ember Márk) és Daisy Buchanan (Waskovics Andrea) él boldogtalan házasságban, párosukhoz pedig szinte pótkerékként kapcsolódik Daisy barátnője, Jordan Baker (Szilágyi Csenge), aki zavaróan tudálékos, minden lében kanál, úgy tűnik, mindent jobban tud, mint a páros, vagy akárki más.
Tom szinte mániákusan csalja a vélhetően depressziós feleségét, aki tud mindenről, mégsem foglalkozik vele. Véka alá rejtik a problémákat és úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Rendben is van addig, amíg van pénz, hírnév és fényűzés.
Ebbe a társaságba csöppen bele Nick Carraway (Ertl Zsombor), aki egyfajta mesélőként funkcionál, és néha úgy tűnik, Gatsby megszállottjává vált, miközben maga is elszenvedi a szedett-vedett, kétszínű, felszínes társaság drámázását, melynek rajta kívül minden tagja álarcot visel, elbújik egy bizonyos felvett személyiség mögé.
Az első felvonás a korábban már említett giccses, nagyzoló estjeinek egyikével kezdődik. Rengeteg táncos és színész veszi birtokba a nagyszínpadot, akik úgy vonulnak be, mintha csak egy divatbemutatón lennének. A színpad két oldalán élőzenekar adja alájuk a muzsikát, ami egyrészt gyönyörű, másrészt viszont túl hangos, elnyomja az éneket, emiatt pedig egy kaotikus kavalkádnak tűnik minden, ami a színpadon folyik. Az első felvonás végig megőrzi ezt a zavarosságot, a karakterek kiforratlanok, felszínesek, nehezen kiismerhetők, és még egy musicalhez képest is túl sokat énekelnek.
Ennek ellenére Ember Márk felemelően jól hozza a fellengzős, nagyképű, rasszista Tom Buchanan karakterét, mindezt úgy, hogy nem válik erőltetetté, túl sokká, ami sajnos a női karakterekről nem mondható el. Daisy Buchanan valószínűleg a világtörténelem egyik legellenszenvesebb nőalakja, Waskovics Andrea pedig bár hozza a tőle elvárt alakítást, az állandóan felhangzó apró sikkantások, nyögdécselések, amit a dramaturg (Vörös Róbert) a nyakába varrt, még hozzá is túl soknak bizonyulnak.
Daisy felszínességre való hajlamát véleményem szerint máshogy, lényegesen kevesebb sikongatással is ki lehetne fejezni, mert egy idő után kifejezetten bosszantóak ezek az állandósult elemek. Vele szemben Jay Gatsby néha túl visszafogott. Wunderlich Józsefnél jobban aligha tudná bárki is átadni a magányos, megszállott, hazugságokból palotát építő karaktert, az általa alakított Gatsby viszont egyelőre csak közepes, nem „nagy”. Talán az amerikai film miatt, de szinte elvárás, hogy Gatsby nagy belépőjét és az “én vagyok Gatsby” mondatot robbanások és tűzijáték kísérje, itt viszont ez még képzeletben is elmaradt, nem volt túl nagy hatása. Wunderlich óriásit énekel, a karaktere pedig érezhető fejlődésen megy keresztül a két felvonásos mű alatt, mégis hiányzik belőle valami, talán egy kis eredendő beképzeltség, vagy legalább öntudat.
Az első felvonás zavaros vontatottsága után – melyet szinte csak a Hegedűs D. Géza által megformált, Gatsby rejtélyes jobb kezeként funkcionáló Wolfsheim tört meg a szórakoztató beszólásival – felüdülés a szünet, mely alatt valami egészen furcsa és különleges folyik a színpadon, felvezetve a második, sokkal izgalmasabb, akciódúsabb felvonást.
A fényűző, csillogó partik közepette Tom Buchanan és Jay Gatsby furcsán macsó, fellengzősen férfias módon csapnak össze. Az előadás hemzseg a rejtett utalásoktól, az ifj. Vidnyánszky Attila rendezéseire jellemző metaforáktól, a 20-as évek burkolt rasszizmusától és a férfiak nőkkel szembeni dominanciájától, melyről Buchanan karaktere mellett olyan apró utalások árulkodnak, mint hogy többek között a két rivalizáló hím autóit egy-egy csinos lány testesíti meg.
A kevesebb, de érzelmesebb éneklés jót tesz a darab második felének és a korábban kiforratlannak tűnt karaktereknek. A végére összeáll a kép és a néző fejében rendeződik minden, ami korábban kissé zavaros volt.
A fényűző magány és a tragikus végkifejlet hatásai által a vidám jazz betétek ellenére is keserű szájízzel, de elégedetten, elgondolkodva távozik a néző az előadásról, aminek színpadi bemutatója nem is lehetne aktuálisabb, mint az a kor, melyben plazma tv-n keresztül nézzük a világ szörnyűségeit.
Ráfér még egy kis csiszolás a hangtechnikára, és Gatsbynek még egy kicsit nőnie kell, de A nagy Gatsby valószínűleg csatlakozik majd a társulat azon produkcióihoz, amikre csak nehézkesen lehet jegyet vásárolni, és ami lelkileg legalább olyan katartikus, megrázó hatást vált ki mindenkiből, mint Nemecsek Ernő halála, csak egészen más módon.
