A felejtés téves koncepció: valójában születésünktől kezdve mindent megjegyzünk, ami valaha történt velünk, de ennek csak a töredékét tudjuk előhívni. Tudat alatt hordozzuk halmozott emlékeinket, melyek csendesen formálják gondolatainkat és döntéseinket. De vajon lehet egy fájdalmas élménynek akkora ereje, hogy még generációkkal később is érezhető az átörökített érzelmi lenyomata? Lehetséges volna, hogy egy gyerek azért nem akar megfoganni, mert a sosem volt dédmamája belehalt a szülésbe? Ezt az izgalmas kérdéskört járja körül a CREDO, a Szegedi Kortárs Balett legújabb táncdrámája, Juronics Tamás rendezésében és koreográfiájával.
Egy család – három generáció. Három nő és három személyes, eltitkolt tragédia, amelyek elfojtva a negyedik generáció fiútagjában csapódnak le, megrekesztve az életét. Három nő, három sorsjáték. A történeteket először külön-külön, időrendben követjük, majd lassan egymásba csúsznak – párhuzamokat húzva egymás között, az ismétlődő mozdulatokkal felfedve, hogyha nem oldják fel őket, a keserű sorsok újrajátsszák önmagukat. A három sorsjátékot három hófehér szemű, egyforma arcot viselő nő követi. Fehérek és mégis feketék, életet visznek, és halált hoznak – vagy éppen fordítva. Ők a három párka: sorsistennők, akik az élet fonalát tartják kezükben: ápolják, vagy elvág(hat)ják azt. A három nő szomorú szerelmi életében pedig, ahol farkasszemet nézve, vagy éppen kézen fogva jár a születés és halál, fehér és fekete arcukat is megmutatják.
Mivel a történetek idővel (részben) egybe fonódnak, nagyon figyelmesnek kell lennünk, hogy értelmezzük, mely karakterek osztoznak a téren, de az időn nem. Táncdráma lévén a narratíva beszédre nem, csak mozdulatokra hagyatkozhat, Juronics Tamás kiváló munkája viszont kielégíti a hozzá fűzött elvárásokat: koreográfiájával a táncosok gyönyörűen fejezik ki, amit nehéz szavakba foglalni, s amit szavakkal talán nem is lehet.
Az előadás hangulatteremtőjének legerősebb eszközei kétségkívül a díszlet és a fény(játék) együttese, valamint a zenéhez fűzött különleges hanghatások. A háttér egy mállott vakolatú, tágas szoba egy zongorával, sok ablakkal és rengeteg rejtett titokkal. A seszínű, mégis hangulatos falak a fényfestéssel és a finom fényjátékkal magában is lenyűgöző látványt nyújtanak – még hangulatosabb képet fest az időtől és kosztól homályos ablakokon beszűrődő, aranyozott fényben kavargó, sűrű felszálló por látványa. A színpadi világítás két domináns színe a kék és az aranybarna – a játékosok is ezekbe a színekbe öltöztek -, melyek végig jelen vannak, komplementerek révén együtt is kellemes, kiegyensúlyozott látványt nyújtanak, de a jelenetek hangulatához kapcsolódva váltakozva, külön-külön is uralkodik ez a hideg és meleg szín.
Különös hangsúlyt kap a legnagyobb, középre igazított, pókháló lepte tejüveg tábla, amely hol üresen tátong az ijesztő, sötét semmibe, a múltba, jelenbe, jövőbe, hol a háttérben zajló (túlvilági) eseményeket mutatja, de akár még tükörként is funkcionál. Szintén transzcendentális szerepe van a termetes, súlyos bejárati ajtónak, amely a beszűrődő aranyozott fénnyel a túlvilágot, vagy akár csak egy szebb jövőt sejtet.
A zenéhez illesztett háttérhangok és hanghatások, a finom, vagy erőteljes zúgások, dobogások, kivehetetlen suttogásokkal, esetleg karcos, horrorszerű sikoltásokkal tarkítva szintén nagyon hatásosan erősítik fel az adott jelenet hangulatát. A darabban többnyire Bach, Chopin és Födő Sándor lágy érzetű szerzeményei szólnak – az utolsó jelenet kivételével, melynek az előadás címadója, Arvo Pӓrt észt zeneszerző Credója adja az aláfestést. Ez a súlyos zenei mű kiválóan illeszkedik a jelenethez, maga is erős intenzitással bír, és egy grandiózus lezárással pecsételi meg ezt a kiváló darabot
A Szegedi Kortárs Balett honlapja
CREDO, a Szegedi Kortárs Balett honlapja
A Szegedi kortárs Balett Facebook-oldala
A Szegedi Nemzeti Színház honlapja
Kiemelt kép: Tarnavölgyi Zoltán
