Mindenkinek van egy története, ami méltó arra, hogy elmeséljék: sok minden más mellet talán leginkább ezt üzeni a Független Színház, amely előadásaik mellett rendszeresen tart Roma Hősök névre keresztelt workshopokat is országszerte, amelyekkel segíteni kívánnak a fiataloknak – az általános iskolástól az egyetemista korosztályig – önkifejezésben, önbecsülésük fejlesztésében, az együtt gondolkodás elsajátításában. Október első két hetében az SZTE szociálpedagógus hallgatójaként volt lehetőségem részt venni egy Roma Hősök workshopon, majd beszélgetni Balogh Rodrigóval, a Független Színház művészeti vezetőjével.
Mivel azelőtt nemigen, vagy nem sokat hallottam a Független Színházról, nem tudtam mire számítsak; a workshopra előismeretek nélkül, csupán néhány, az internetről összemazsolázott információmorzsával érkeztem. A workshop két alkalomból állt: az első találkozás során valódi történetekből született drámákat ismerhettünk meg filmvetítés és drámarészletek feldolgozása során. A második alkalommal ezen történetekre építkezve, egyfajta terápiás csoporthoz hasonlóan osztottuk meg saját hőstörténeteinket egymással a mi életünkben jelenlévő hősökről, illetve olyan történetekről, amikben mi magunk voltunk hősök. Nagy sikerélmény volt megtapasztalni, hogy a rövid idő ellenére a workshop végére egy-egy kiválasztott történetet művészi formában is tudtunk prezentálni a csoport előtt: a rendelkezésre álló húsz perc alatt született egy népmese, egy szoborjáték és egy rövidfilm is.
A Független Színház tulajdonképpen hasonló mechanizmusokkal dolgozik, mint ahogyan a workshopokon is teszik: művészi formában reflektálnak a legégetőbb társadalmi problémákra, miközben fiatalokat képeznek ki művészekké és trénerekké. Balogh Rodrigó, a Független Színház egyik alapítója interjúnkban elmondta, miért van nagy szükség a társulat törekvéseire, és miként járulnak hozzá a hátrányos helyzetű roma és nem roma fiatalok felemelkedéséhez.
Hogyan alakult meg a Független Színház és milyen célkitűzései vannak?
A Független Színházat 14 éve alapítottuk meg a társaimmal, akkoriban ugyanis – 2004-2005 környékén – szinte tapintható volt a feszültség a magyar társadalom egyes rétegeiben a cigánykérdés problematikussága miatt. Erre reagáltunk akkor egy előadással, ami a délszláv háborút mutatta be, amiben a szerbek, horvátok, bosnyákok öldökölték egymást, még ha családtagok is voltak. Ezen a darabon keresztül szerettük volna üzenni, hogy gyerekek, szar van a ventilátorban, valamit csinálni kellene!
Valójában nagyon egyszerű a történet: rengeteg magára hagyott közösség van az országban, cigány és nem cigány közösségek egyaránt, ahol nincs védőnői és szociális munkás hálózat, ezzel együtt nincs egy olyan ember, aki megmondja: Figyelj, ne küldd ki a gyereked az utcára és üttesd el az autóval, hogy aztán lehúzhasd a sofőrt 500 Ft-tal, mert nem illik, és nem szép dolog! Senki nem mondja ezeknek az embereknek, hogy ilyet nem csinálunk. És mivel nem láttak mást, csak hogy jönnek az ötszázasok, a napnál is világosabb, hogy csinálják. És most hagyjuk a józan észt, a morált, meg az etikát, egyszerűen vannak olyan dolgok, amikkel nem születünk – bizonyos képességekkel, készségekkel – ezeket tanulnunk kell. És ha nincs valaki, aki megtanítsa őket, az bizony nagy dráma, és olyan eseteket eredményez, mint ami Olaszliszkán is történt.
Milyen témákat szoktatok feldolgozni?
Társadalmi célú előadásokat szoktunk csinálni. Volt, amikor a családon belüli erőszak volt a téma, a cigányok ellen irányuló sorozatgyilkosság, a közmunkarendszer kezdeti őrülete, a KLIK megjelenése az oktatási rendszerben és ennek a tébolya, jelenleg pedig egy olyan darabon dolgozunk, amely a társadalom egészségtudatosságának növelését célozza. A színházon belül nagyon figyelünk arra is, hogy egyensúlyban legyen a két nem aránya, valamint, hogy a társulatban a cigány és nem cigány tagok is egyenlő számban legyenek jelen.
Ez egy tudatos döntés, amivel a roma integrációt szeretnétek támogatni?
Igen. Azt gondolom, hogy az integráció nem működik, de nem csak Magyarországon nem, hanem egész Kelet-Közép-Európában sem. Egy valami biztos: addig, amíg kizárólag társadalmi integrációs programokban gondolkodunk, félmunkát sem végzünk. Tudniillik, ha nincs gazdasági integráció, és nem jelenik meg a képessé tétel gondolata és kultúrája, gyakorlatilag semmi sem történt. Mert bocsánat: a többségi társadalomnak miért is kellene elfogadnia a cigányokat? Könyörgöm, természetes, hogy majd akkor lesz befogadó a társadalom, ha a cigány tagjaik is bele tudnak tenni a közösségbe, ha adóznak, aktív állampolgári életet élnek, felelősséget vállalnak magukért és a tágabb közösségekért. Mi az előadásainkkal és az azokhoz kapcsolódó workshopokkal mindig a közös ügyekre helyezzük a hangsúlyt, azt a gondolatot szeretnénk közvetíteni, hogy felelősségünk van egymás iránt. Szerintem nagyon fontos, hogy erről beszéljen valaki. És való igaz, hogy a cigány közösségek többsége távolról sem a polgári értékrend szerint éli az életét – éppen ezért szeretnénk példát mutatni a társulat és a bemutatott történetek által nekik, hogy egy cigány ember is lehet aktív, felelős, változást hozó tagja a társadalomnak. Ott ugyanis, ahol polgári értékrend van, nincs cigánykérdés.
Gondolod azt, hogy a színháznak általánosságban felelőssége van abban, hogy társadalmi szerepet vállaljon, egyfajta nevelője legyen a közönségének?
Hogyha csak a drámatörténetet tekintjük, hogy például az ókori görög drámaírók milyen sokat tettek a demokrácia fenntartásáért évszázadokon keresztül, azt mondanám, hogy igen, lehet felelőssége. Én Kaposvárról jöttem, az ottani színház a 80’-as, 90’-es években határozottan nevelte a közönségét, és nagyon sikeres volt ebben. Nem gondolom azt, hogy ez ördögtől való. Természetesen nem kell minden színháznak ezt az utat követnie, mindenesetre mi ezt csináljuk.
Mi a célotok a Roma Hősök workshopokkal?
Nagy jelentőségét látjuk az alkotásaink edukálásának, mert szerintem az nem elég, hogy bemutatunk egy előadást, hiszen az csak viszonylag kevés emberhez ér el. A workshopok ezt a célt szolgálják. A kidolgozott módszertanunk kortárs trénerek vezetésével valósul meg egyetemi, középiskolai és általános iskola felső tagozatos osztályokban. Két alkalomból szokott állni a workshop: az elsőn jön az input, amikor drámákkal foglalkozunk, a második alkalommal jutunk el a résztvevők személyes hőseihez. De valójában nem is a hőstörténet maga a lényeg; sokkal inkább az, hogy az emberek pozitív narratívában tudjanak beszélni saját magukról. Egyébként sajnos Magyarországon nincsen kifejezetten roma színház, pedig szerintem nagyon nagy előrelépés lenne a polgárosodás szempontjából.
Hogyan tudná támogatni a polgárosodást a roma színház?
Ott, ahol a drámán keresztül tudja magát megfogalmazni egy csoport, nagy változások következhetnek be. Nézzük például az előző századforduló Oroszországát: annyira zárt közösség volt, hogy Csehov munkássága nélkül szinte semmit sem tudnánk róla. Érdekes, hogy Sztálin hozta létre az első cigány színházat 1931-ben. Az oroszok a cigányokat úgy hívják: Isten tenyere. Semmiféle pejoratív tartalom nem kapcsolódik a névhez. A második világháború idején a cigányok a frontra mentek játszani, közben pedig kalapoztak. Annyi pénzt sikerült összegyűjteniük, hogy 1943-ban vettek egy harci repülőgépet a hadseregnek. Tehát képesek voltak gesztusokat tenni, és miért? Mert ők kiemelkedhettek a nyomorból, mert ők már voltak valakik, „polgári értékrend” szerint élhettek. Ebből adódóan leomlottak a sztereotíp falak is.
Szeretnénk valódi történeteket bemutatni, amelyekben az emberek megtalálták magukban a hőst – hiszen ez róluk szól, és számunkra nagyon nagy tisztesség az, ha ezt közösen sikerül elérnünk. A Kaméleonlány című előadásunk a Roma Hősök workshopok résztvevőinek történeteiből tevődött össze. Illés Márton, a Független Színház dramaturgja feldolgozta őket, színdarab lett belőle, és éppen holnap este játsszák majd az RS9 Színházban Budapesten. Szerintem ez gyönyörű. Szeretjük az embereket. Annyi félék vagyunk, és olyan sokféleképpen tudnánk örömet okozni egymásnak… Ennek mi csak egy nagyon szűk szeletét tudjuk fellebbenteni. De igyekszünk!
