A Színház- és Filmművészeti Egyetem autonómiájáért való harc margójára – Interjú egy egyetemfoglalóval

Komáromi Klaudia 2020. Sze. 18. 0 16

Látjuk. Részt veszünk a tüntetéseken, flashmobokon, különböző közösségi megmozdulásokon. De vajon hogyan éli meg így a mindennapokat egy SZFE-s diák? Melyek azok az apró dolgok, amelyek egy külső szemlélő számára észrevehetetlenek, de őket átsegítik a mindennapokon? Nyári Ádám színházrendező szakos hallgatóval beszélgettem.

Hogyan éled meg most az egyetemen a mindennapokat?

Nehéz megfogalmaznom, hogy hogyan is érzek pontosan. Nagyon érdekes, mert sok helyen olvasni azt, hogy biztos semmit nem csinálunk, csak lábat lógatunk. Valójában majdnem olyan fárasztó ez, mint a rendes egyetem, ha nem jobban. Nálunk a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járás egy 0–24-es elfoglaltságot jelent, és tulajdonképpen most is ez történik. Rohangálunk, szervezünk, kommunikálunk, performanszokat próbálunk.

Hogyan osztjátok meg egymás között a feladatokat? Hogyan döntötök arról, hogy egy-egy ötletből mi kerüljön megvalósításra?

Ezt úgy kell elképzelni, hogy rengeteg munkacsoport van, akiknek különböző feladata van, így próbáljuk felosztani egymás között a munkát. Ezek a csoportok folyamatosan konzultálnak, szervezkednek.

Ami konkrét napirendi pont, az a fórum, nem ritkán ebből kettő is van egy nap folyamán. Egy bázisdemokrácia-alapú rendszert dolgoztunk ki magunknak. Ezek a fórumok általában úgy néznek ki, hogy bent ülünk, van, aki online csatlakozik be, és vitatkozunk hosszú, hosszú órákon keresztül. Ezek gyakran akár négy órásak is lehetnek, van, hogy több ideig is tartanak, és nem is minden alkalommal tudunk szavazni és lezárni a vitákat, mert ha van egy nagyobb téma, azt akár három napig is tárgyalhatjuk, beszélhetjük. Ezek iszonyú fárasztó és nehéz viták, de én azt gondolom, hogy nem nagyon van példa olyan másik helyre (akár az országban, akár a világban), ahol ennyire jól működne a demokrácia.

Van egy moderátor munkacsoport is, akiknek az a feladata, hogy függetlenül, objektívan tudják vezetni ezeket a fórumokat, és elősegítsék azt, hogy döntés szülessen, hogy a vehemens vitákból ne legyenek sértődések.

Hogyan szoktátok megszervezni a különböző flashmobokat, tüntetéseket, megmozdulásokat?

Van egy munkacsoport, mely kifejezetten a külső akciókért felel, ők szokták hozni a nagyobb ötleteket, de az elmúlt félévben elég profik lettünk (sajnos) a különböző folyamatokban, teszem azt, ahol rendőrségi engedélyekre vagy területfoglalási engedélyekre van szükség. Ha van egy nagyobb ötlet, mint amilyen az élőlánc is volt, akkor mindenki ezerrel pörög, és csinálja, amit kell. Olyan, mint egy nagy méhkas, és csak akkor nem csinálsz semmit, hogyha nem akarsz. 

Szeptember elsejére beköltöztetek az egyetem épületébe, ezzel is kifejezve, hogy kiálltok az intézmény autonómiája mellett. Hogyan jött az egyetem elfoglalásának ötlete? Hirtelen döntöttetek így, vagy ez egy régóta beszélt téma volt köztetek?

Augusztus 31-e és szeptember 1-e között foglaltuk el az egyetemet, igen. Tény, hogy ez egy nagyon hatásos és drasztikus lépés volt, olyan, amelyre eddig nem nagyon volt példa az országban. Ez a téma már körülbelül másfél hónapja egy visszatérő kérdés volt közöttünk, erről nagyon sokat beszéltünk, de az az igazság, hogy minél többet beszéltünk róla, egyre kivitelezhetetlenebbnek tűnt. Folyamatosan jöttek azok a kérdések, hogy kinek mit kell áldoznia ezért, hogyan lehetne egyenlő a teher, amit vállalnunk kellene. Ezek után egy ideig nem nagyon beszéltünk róla.

Majd augusztus 31-én, miután megkaptuk ezt a bizonyos csúnyán átírt, az egyetem autonómiáját gyakorlatilag megszüntető okiratot, a szenátus felállt. Én valahogy úgy gondolom, hogy akkor mindannyian rájöttünk arra, hogy most már nem nagyon van mit veszítenünk, mert az az oktatás, amit mi szerettünk, amiért mi kiálltunk, amiért mi jöttünk, az gyakorlatilag megszűnik. 

Este pedig volt egy tüntetés, ami félbemaradt. Elkezdett esni az eső, így bementünk az épületbe. Én azt érzem, hogy az a sok energia, ami az események hatására felgyülemlett, az bent maradt az épület falai között, ott folytatódtak a beszédek, éjfélkor volt egy nagy visszaszámlálás, és tulajdonképpen ott maradtunk. 

Úgy tűnik, hogy a jelen pillanatban nagy a káosz, ti mégis egy emberként összetartotok.

Igen, ez így van. Nagyon fontos, hogy maga az egyetemfoglalás egyedül a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tudott megtörténni. Egyrészt azért, mert kevesen vagyunk, és ez a kevés könnyebben tud egy valós közösséget alkotni és összetartani. Másrészt az órák is kis csoportokban zajlanak, és egy olyan tanárért, aki mestered, de félig valahol talán barátod, és egy nagyon szoros, közvetlen viszony van köztetek, azért az ember jobban kiáll.

Nagyon fontos, hogy azért a művészi szakma erős személyiségeket kíván, akik könnyebben fellépnek, hogy ha úgy érzik, hogy fel kell lépniük. Minden kisebb vagy nagyobb esemény, akció borzasztó nagy összmunkát igényel, és szerintem ennyire még soha nem volt ilyen összetartó az SZFE közössége. Év közben mindenki folyamatosan dolgozik és a saját dolgaival van elfoglalva. Persze ismerjük egymást, de sajnos nincs annyi időnk arra, hogy úgy igazán megismerjük egymást, és azért most ebből a szempontból ez egy nagyon jó dolog. 

Mi a véleményed a sok olyan cikkről vagy hozzászólásról az interneten, ahol azt mondják, hogy titeket befolyásolnak, és ezért cselekedtek úgy, ahogyan?

Az az érdekes, hogy sokat olvastam erről a neten, hogy ki uszíthat minket arra, hogy ezt csináljuk és hasonlók. Valójában a legegyszerűbb emberi tényező motivál minket, mégpedig az, hogy megvédjük, ami fontos számunkra, és úgy gondolom, hogy nekünk nem nagyon volt más választásunk. Ha úgy éreznénk, hogy valamiért nem érdemes kiállnunk, akkor nem állnánk ki mellette. Egyetemre felnőtt emberek járnak, akiknek van saját véleménye, kialakult világképe, nem nagyon lehetne minket befolyásolni, nem lenne foganatja, hiszen már nem vagyunk gyerekek, nem hiszünk el feltétel nélkül mindent, amit mondanak nekünk. 

Rengeteg magyar és külföldi civil és művész fejezte ki szolidaritását és támogatását. Milyen érzéssel tölt el ez titeket? 

Igen, ez egy egészen döbbenetes élmény. Én az egyetem elfoglalásának első napján rögtön kint álltam őrségben, ez is az egyik betöltendő feladat. Azt vettük észre, hogy félpercenként kapjuk az adományokat. Számomra ez egészen elképesztő volt, pedig mi nem kértünk semmit, egyszerűen csak hozták. Ami csak eszükbe jutott az embereknek, meleg ételt, tisztítószereket, maszkokat kaptunk… Rengeteg mindent. Volt, aki beállított egy nagy kondér paprikás krumplival.

A másik szintén hatalmas dolog, az a külföldi sajtó figyelme. Megtisztelő és egyszerre csodálatos érzés, hogy akikről tanulunk, például Cristoph Martaler operarendező, Thomas Ostermeier színházi rendező, de azért Ian McKellen vagy Vanessa Kirby is olyan nevek, ahonnan nem tudom, hogy hova van följebb. Egyszerűen csak jó érzés. Ezen egy pillanatra elmosolyodik az ember, aztán persze továbbmegy és csinálja, mert nem ezért csináljuk, de az biztos, hogy nagyon fel tudja dobni egy-egy poszt vagy egy kép a mindennapokat. 

A dunszt.sk interjúja egy másik hallgatóval

Mik azok, a dolgok, melyek leginkább átsegítenek titeket a mindennapokon?

Nekem például a legtöbb erőt az apró, közös dolgok adják, egy közös ebéd, vagy mikor látsz valakit, aki hullafáradtan kidőlt az egyik kanapén, és a körülötte lévők próbálnak csendben lenni és nem zavarni. Ezek olyan apróságok, amelyek szerintem nagyon fontosak.

Szerinted meddig tartható a jelenlegi állapot? Mikor kezdődhet el vajon az oktatás?

Ezt nagyon nehéz megmondani. Most az az elsődleges, hogy az egyetem visszaszerezze az autonómiáját. Az oktatás egy nagyon kardinális kérdés, hiszen mind azért jöttünk, hogy tanuljunk, az oktatók azért vannak itt, hogy oktassanak, és szeretnénk átvenni tőlük azt az iszonyú nagy tudást, amellyel rendelkeznek, hiszen csak pár évet tölthetünk itt. Nagyon sok kérdés van arról, hogy a kettőt össze lehet-e egyeztetni, hiszen a jelenlegi tanáraink is ugyanazért az autonómiáért küzdenek, mint mi. 

Egy dolgot szerettem volna megfogalmazni (a szolidaritással kapcsolatban): nagyon sok egyetem diákjai szervezkednek, kiállnak mellettünk, ami egyrészt nagyon nagy és csodálatos dolog, ugyanakkor valahol félrevezetőnek tartom. Nem értünk kellene kiállniuk, hanem magukért. Mindenkire ugyanúgy hat a felsőoktatási rendszer, és az, hogy most mi álltunk ki magunkért, egy dolog, de lehet, hogy legközelebb valaki másnak kell majd. Mindenki álljon ki a saját oktatásáért. A felsőoktatási modellváltás nem csak ránk vonatkozik. Bármelyik egyetem kaphat egy hozzánk hasonló kuratóriumot, és nekik sem lesz beleszólásuk az összetételébe, és lehet, hogy a következők pont szerencsések lesznek, de sajnos nagyon sokan nem. Nem szabad megvárni, míg mindenkinek egyenként leég a háza, hanem meg kell próbálni közösen tüzet oltani. 

Képek forrása: SZFE HÖK

Tags: Budapest, interjú, Nyári Ádám, politika, SZFE, Színház, Színház- és Filmművészeti Egyetem, tiltakozás, tüntetés Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts