„Nem lesz súlyos mondanivaló, semmiféle megoldás, szerelmesek és gyilkosok, színházigazgatók, utcaseprők és egy srác, Báptiszt, a pantomimes, aki szavak nélkül próbálja elmondani az igazságot” — mondja a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila a Szerelmek városa című előadásról, a három felvonásos darab pedig tartja is magát az említett összefoglalóhoz.
Hatásos díszlet, elképesztő jelmezek, folyamatos kielégülés a szemnek és a fülnek. De vajon mennyi ideig elég az esztétikai szépség mögöttes tartalom nélkül?
Nem nehéz párhuzamot vonni Marcel Carné és Jacques Prévert Les enfants du paradis, a francia filmtörténet egyik leghíresebb alkotásának eredettörténete, és a Vígszínház új évadát megnyitó Szerelmek városa között. Míg az eredeti, 1945-ös alkotás a II. Világháború végén az emberek szépség, szerelem és pezsgés iránti vágyának beteljesüléseként jött létre, a Vígszínház adaptációja a világjárvány utáni hasonló lelkiállapotból merít, hogy ezt az élményt adja meg a nézőknek. Ehhez pedig a helyszín Párizs, méghozzá az igazi zabolázatlan művészekkel teli Párizs, ahol utcalányok, színészek, arisztokraták és bűnözők keverednek össze, esnek szerelembe és lesz úrrá rajtuk az alkotás iránti vágy.
A Bűn utcájában minden élet összekapcsolódik egymással, az események egyik végén ott áll Báptiszt, a pantomimes, a másik végén pedig a gyönyörű és kacér színésznő, Gáránsz. Bár Báptiszt és Gáránsz első pillanatban beleszeretnek egymásba, természetesen beteljesületlen marad vonzódásuk, folyamatos elvágyódásuk pedig csak erősíti a boldogtalanságba vezető kikövezett útjukat.
Ahogy azt mondani szokták, minden a klasszikusokhoz vezethető vissza, így a Szerelmek városa is sok helyen vesz át a Szentivánéji álomból, Gáránszért például kapásból három másik szereplő epekedik, Báptisztba pedig a színházigazgató lánya, Nátáli lesz szerelmes. Mégsem mondhatjuk a Szerelmek városát egy modern Szentivánéji álomnak, hiszen a humor és a könnyed, felszínesebb érzelmek helyett itt egy sokkal sötétebb, marcangolóbb, viszonzatlan szerelmek hálóját látjuk.
A történet központjában a színházi társulat áll, ahol a már említett főszereplőkön kívül olyan sok karakter kerül bemutatásra, hogy azt se tudjuk, hova nézzünk, kire nézzünk, a színpad mely szegletére fordítsuk a figyelmünket. Egyértelműen van története a darabnak (bár igencsak lassan csordogál), mégsem azon van a hangsúly, mi fog történni a karakterekkel, hanem hogy mi történik a színpadon.
A 20-as éveket idéző színes, fodros, néha előkelő, néha tudatosan sok és ízléstelen jelmezek aprólékos kidolgozottsága abszolút érződik, bár a Cs. Kiss Zsuzsanna által megálmodott világ komoly ambivalenciából építkezik. Látszik, hogy a darab próbálja magát elhatárolni konkrét helyszíntől, vagy kortól, így például a jelmezek többsége 20. századi divatot sugall, mégis megjelennek szereplők a színpadon, akik pókembernek, különböző szuperhősnek, vagy a Maszknak vannak felöltözve. Pater Sparrow díszlete is hasonló elgondolásra épül, ebben az esetben viszont tökéletesnek és helyénvalónak éreztem a megoldását, ami egy grandiózus multikulturális központ képében valósult meg egy forgószínpadon.
Elrugaszkodva Párizstól, a történet egyetemességére helyezve a fókuszt, a díszlet ügyesen jeleníti meg a különböző kultúrák vegyülését. Látjuk ugyan a francia bordélyházat, de ugyanúgy látjuk a török szappanoperákat idéző plakátokat, megelevenítve a Japán bulinegyed neonfénnyel megvilágított gyorséttermét – az egész pedig egy vibráló, graffitivel és óriásfeliratokkal ellátott hely lesz: a Szerelmek városa. A mozgószínpad, mely folyamatosan pörög és pörög, lehetővé teszi, hogy minden fordulatnál újabb apróságokat fedezzünk fel a Bűn utcájában. A legapróbb részletekig ki van dolgozva minden, nincs egyetlen négyzetcentiméter se, ami ne lenne kihasználva.
És természetesen a zenéről se feledkezzünk meg: ifj. Vidnyánszkynak hatalmas érzéke van a zeneválasztáshoz, már régebbi darabjainál, például az Ahogy tetsziknél, vagy a Woyzecknél megfigyeltem, milyen pontossággal nyúl a zenei elemekhez. A Tarantinót megszégyenítő „soundtrackek” mellett, több éve dolgozik együtt Kovács Adrián zeneszerzővel, akivel közös munkájuk többek között A nagy Gatsby, vagy a Kinek az ég alatt már senkije sincsen.
A Szerelmek városában talán még az átlagosnál is fontosabb szerephez jut a zene, hiszen nemcsak, hogy a szereplők nagy részének van énekes része, de az aláfestést erősíti, hogy a zenekar nem a „föld alá bújva” muzsikál, hanem a forgószínpadon helyet kapva, piros vasutas egyenruhához hasonlító szettben és hozzá illő sapkában játszanak.
Szóval jó a zene, lehet gyönyörködni a díszletben és a jelmezekben. De hol marad a darab? Vecsei H. Miklós és a rendező, Jacques Prévert eredeti forgatókönyvét használták alapnak és alkalmazták színpadra. Elég szabadon, annyi biztos, bár természetesen semmi baja nem lenne egy 21. századi újraértelmezésnek, ha nem lenne a darab közben végig az az érzésem, hogy én ezt már láttam. Ezek a fények, ezek a hatások és érzetek, amiket a darab ki szeretne belőlem váltani, csak néhol működik, mert ez a szerzőhármas, Kovács–Vecsei–ifj. Vidnyánszky már létrehozta ezt nem is egyszer.
Nem tudom nem meglátni, milyen zsenialitás kell egy ilyen mikroszkopikus szinten felépített darabhoz, mégis erős bennem az elégedetlenség érzete. Ugyanazokkal az emberekkel együtt dolgozva x előadás után, akármennyire látványos és szép az összkép, mégsem érzem mögötte a tartalmat, vagy amit a legjobban hiányolok, az újítást. Pontosan tudom, hogyha ebben a kollaborációban elkészített színdarabra megyek, esztétikailag kidolgozott, hangzásban tökéletes előadást fogok látni, ahol a színpad játszótér a rendezőnek, a ruhatervezőnek, a zeneszerzőnek, de hol marad ebből a néző?
A Szerelmek városában számomra erőteljesen kiérződik az a fajta rendezői habitus, ami a darabot egy ódává, himnusszá teszi a színházról és a szerelemről, mégsem elég, vagy összhatásban inkább túl sok ahhoz, hogy ez befogadhatóvá váljon a nézőnek. Írom ezt én úgy, hogy alapvetően tetszett a darab, a három felvonás közti szünetekben folyamatosan szállingózó emberekből és érthetetlenségre panaszkodó félmondatokból azonban kiderült, hogy a közönség oldaláról nézve végtelenül egyoldalú az a fajta eufória, ami a készítőket áthatja. Itt persze okolhatná magát a néző, hiszen a rendező megmondta: a darabnak nincs mondanivalója.
Az érthetetlenség varázsa azonban kellemesen is hathat a nézőre, hogyha hagyja magát sodródni a „mondanivaló nélküli” darabbal, és azokra a dolgokra fordítja figyelmét, amik igazán kiemelkednek benne. Mint például Gyöngyösi Zoltán, aki végre tehetségéhez méltó szerepet kapott és be is bizonyítja, mit tud a pantomimes, Báptiszt szerepében. A grandiózus hosszúságú darabban szinte alig szólal meg, de amit a testével és tekintetével művel olyan elsöprő, hogy könnyedén lejátszik mindenkit a színpadon.
A Radnay Csilla által megformált Gáránsz személyében pillanatokra rejlik csak fel az az érzéki, felejthetetlen nő, akiért mind a négy férfi főszereplő odavan. A darab nagyobb részében azonban inkább érthetetlenül állunk a karakteréhez, és nem jön át, mi teszi őt annyira ellenállhatatlanná. Az viszont tagadhatatlan, hogy fantasztikusan énekel és ezzel kárpótólja, amit a játékával nem feltétlenül ér el.
Ezzel ellentétben Nátáli, a kissé naiv, finom lelkű, de erős nő karakterében Waskovics Andrea inkább beváltja a Gáránszhoz fűzött reményeket és valóságosan vibrál a színpad, amikor fehér ruhájában, és jellegzetes szív formájúra rúzsozott szájával megjelenik. Pont, mint egy angyal, vagy mint egy karácsonyi csúcsdísz, de az ő karaktere nem áll meg annál, amit a jelmez mutat.
A legizgalmasabb szereplők számomra azonban azok voltak, akiknek jelenléte nem volt feltétlenül megmagyarázva. A történet szempontjából akár irrelevánsnak is mondhatók, mégis különösen sokszínűvé tették a darabot. Mint például Ertl Zsombor, Április szerepében, aki egy számítógépes játékból kiragadott katonát idézett, G. I. Joe szerű repetitív mozdulatsorral és szöveggel.
Csak úgy, mint a karaktereknél, a darab egészét nézve sem az összkép volt, ami megfogott, hanem az a sok kicsi dolog, ami a színpadon történik, amit a színpadon látok és hallok. Ezek tették lehetetlenné számomra, hogy otthagyjam a darabot és ne legyek kíváncsi, mi fog történni a következő felvonásra, és az azutánira… A részletekben rejlik ez a darab, nem a fő történetszálban, és nem is az egyetemes igazságban.
Ha pedig ezeket a normákat mi is le tudjuk vetkőzni és úgy ülünk be erre a darabra – ha nem is fogunk egy teljesen egyedülálló és különleges élményt kapni –, az biztos, hogy nem maradunk semlegesek. Végső soron pedig a színháznak pont ennyi a lényege: hogy kiváltson belőlünk valamit.
