A hamis hangok története – Florence Foster Jenkins élete a Játékszínben

Fűtő Zsófi 2018. nov. 2. 0 0

A budapesti Játékszín még tavasszal, április 28-án mutatta be Teréz körúti színpadán Bánsági Ildikó főszereplésével Mennyei hang címen a Florence Foster Jenkins “énekesnő” különleges életéről szóló darabot.

Érdekesség, hogy szinte napra pontosan két év telt el a mozikban 2016 áprilisában a Florence életét feldolgozó film (FlorenceA tökéletlen hang) és a magyar színházi bemutató között – bár a két feldolgozás többen különbözik, mint előre gondolnánk. Ebből következhet, hogy sokan már a történet és a film ismeretében ülnek be az előadásra nem kevés előzetes elvárással és elképzeléssel, mégis, a darab ennek ellenére tud újat és mást mutatni, ugyanakkor közel sem tökéletes.

Ez a típusú ismeret még jót is tehetne a darabnak, hiszen a Meryl Streep (Mamma Mia, Az ördög Pradat visel) és Hugh Grant (Sztárom a párom, Igazából szerelem) által adaptált Florence-történet bár megmosolyogtatja az embert, de olyan típusú mély érzelmeket is kiválthat belőlünk, amelyek miatt a nevetésünk a végére már nem csak kínos, de egyszerre fájdalmas is. Talán ezen tapasztalatok vezettek arra, hogy a Mennyei hang megnézése után nem tudtam dönteni, hogy igazából szerettem-e az előadást; hiszen, ahogyan fentebb is említettem, a mozgókép számos általam kitörölhetetlen előfelvetéssel befolyásolt.

Peter Quilter darabja (amely független a fentebb említett és általam látott filmtől) 2005-ben mutatkozott be először Londonban Glorious! címmel, a magyar fordítást pedig Galambos Attilának köszönhettük, a Játékszín kis színpadán pedig kavalkádszerűen mindig változnak a helyszínek és a hangulat Vereckei Rita díszletének és Csontó András videóanimációja hatására, pont annyira, hogy a kezdetekkor sikerrel bevonzza nézőit.

Forrás: www.jatekszin.hu

De hogy ki is a darab főhőse? A megtörtént események alapján íródott előadás sztárja, Florence Foster Jenkins, aki az 1900-as évek elején élő New York-i örökösnő volt, akinek imádata a zene iránt és meggyőződése, hogy ő maga is a világ legjobb szoprán opera-énekesnői között van, mindent felülmúlt és egész életét végig kísérte. Bár tehetségben hiányt szenvedett, de pénze viszont sok volt és mai napig az egyik legsikeresebb Carnegie Hall-i koncertet tudhatja magáénak. Jelleme erős volt, de szeretettel és jóindulattal teli, amihez egy igen feltűnő és díszes ruhatár tartozott.  Bánsági Ildikó ennek megfelelően remek Florence. Szeretjük, nevetjük és nem értjük, hogy egy ilyen karakter mégis hogyan csöppenhetett világunkba. A hangja bántja a fülünket és amint énekel, mi reménykedni kezdünk valami szebben, de ez esetben pontosan ez az, amit kapnunk kell, Bánsági remekül hozza a hamis hangokat. Az már azonban nem az ő hibája, hogy a forgatókönyv és Bagó Bertalan rendezése néha inkább butának és Jenkins egyfajta karikatúrájának szeretné bemutatni.

Gálvölgyi János St. Clairként nem sokat van a színpadon, annak ellenére, hogy a valóságban is komoly támogatója és támasza volt Florencenek. Ennek ellenére, ha láttuk, mindig mondott valami olyat, amin jót nevetett a közönség. Hiányoltam azonban annak a bensőséges kapcsolatnak az ábrázolását, ami Bánsági karakterével összeköthette volna – így inkább tűnt néha lenézőnek, mint egyenlő szellemi partnernek az énekesnő mellett.

Aki ismeri a filmet, annak az egyik legszembetűnőbb változtatás talán a zongorista, Cosme McMoon karakterében tűnhetett fel. Szemenyei János, bár irigylésre méltó zongoratudással rendelkezik – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a darabhoz általa komponált két dal is –, a színészi játéka már nem varázsolt el annyira. Talán ez is a film hatása volt, de Simon Helberg (Agymenők) alakításában nem volt ez a fajta távolságtartás és egy egyedi, különös kapcsolatot figyelhettünk meg Cosme és Florence között, amely számomra itt most nagyon hiányzott. Bár a végén elmondja, hogy szerette az énekesnőt, de ez látszatra egyáltalán nem volt elmondható.

Talán emiatt lehetett az, hogy összezavarodtam az előadás után; ugyan nevettünk, akár sírva is, de végeredményben nem tudtam eldönteni, hogy ez előnyére válik-e. A rendezés bár adott nekünk olyan karaktereket, akik a filmben nem voltak benne és sikerült megszeretnünk őket, de végeredményben még ők sem tudták ellensúlyozni azokat a „hiányosságokat”, amiket végig éreztem.

Kiemelt kép: www.jatekszin.hu

Tags: Bagó Bertalan, Bánsági Ildikó, Budapest, Csontó András, Florence Foster Jenkins, Galambos Attila, Gálvölgyi János, Glorious!, Hugh Grant, Játékszín, kritika, Mennyei hang!, Meryl Streep, Peter Quilter, Simon Helberg, Szemenyei János, Színház, Vereckei Rita Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts